Korunk Übüje
Minden kornak megvan a maga Übüje. Láttuk már nagyra növesztett diktátornak, láttuk amorf ösztönlénynek, láttuk gátlástalan gazembernek. Csuja Imre Übüje kisstílű svindler, ócska kültelki svihák, akiben nincs semmi félelmetes, csak nevetséges és megvetésre méltó.
És ilyenek mind a többiek is, akik két fillérért elárulják, hátba döfik egymást, akiknek nincsenek skrupulusaik, akik minden eszmét, minden célt, mindent lerántanak magukhoz a mocsárba, a kosz és a szahar világába. Mácsai Pál vásári komédiának rendezte meg Alfred Jarry örökzöldjét (már akkor is zöld volt, amikor írta), sok altesti humorral, verekedéssel, tűznyeléssel és – ahogy kell – kikiáltóval. Nem is érdemelnek többet ezek az üresfejű, hataloméhes Übük és ezek a bűzös Übü-klónok, mint hogy panoptikumba állítsuk őket, és nevessünk rajtuk.
S hogy nekünk még sincs igazán kedvünk a nevetéshez? – ez már legyen a magunk baja.
A Szentendrei Teátrum és az Örkény Színház együttműködésében létrejött produkció (melyet, a hagyományoknak megfelelően, ősztől a pesti kőszínházban is láthat a közönség) nem kínál felhőtlen szórakozást, noha harsány színekkel fest, és a cirkuszi eszközöktől sem idegenkedik. Amíg nézzük, az übüség összemaszatol mindent köröttünk, aztán beszivárog a bőrünk alá, s lassan elübüsödünk magunk is. Nincs menekvés.
Csuja Imre a tőle megszokott, üvegtigrises eszközökből építi fel Übü király alakját, igaz, puszta látványa hitelesíti a figurát. Kerekes Éva egy Hacser Józsa-paródiába oltja a feleségét, Poszomány kapitány szerepében Nagy Zsolt jut el a rekedtség különleges fokára – megajándékozva a nézőt néhány emlékezetes jelenettel. (Melyhez hozzásegíti őt, hogy az alkotók bátran nyúltak a szöveghez, aktualizáltak, átírtak, sőt, zene és dalszöveg is emelte az est fényét.) Az örkényi csapat, szokás szerint, lelkesen és összeszokottan szolgálta a rendezői koncepciót, Szentendre pedig csillagos, selymes nyári estével ellenpontozta az élményt.
Jolsvai András
