Kortársunk, Swift

Ezen nem érdemes szomorkodnunk, sem azt nincs értelme felpanaszolnunk, hogy így az eredeti műből minden elveszett, ami lényegét adta, s maradt a szelídített történet, kiskorúsítva: ilyesmi bizony másokkal is előfordult, Cervantesszel és Defoe-val például, mostanában meg Jókait és Mikszáthot kiskorúsítják avatott kezek, mondván, így legalább kezükbe veszik a gyermekek.

Na de mi lesz a felnőttekkel?

Azoknak azt javaslom, vegyék elő az eredeti Gullivert – s addig is, míg arra szánják magukat, ezt a kis kötetet, melybe nyolc szatírát válogatott a szerkesztő-fordító, Pheby Krisztina. (A fordításból – két esszé erejéig – Alföldy Bálint is kivette a részét. S ha már erre kanyarodtunk, dicsérjük meg a fordítók bravúrját, hogy egyszerre maivá és klasszikussá alakították Swift nyelvezetét, bátran vállalva nyerseségét, szókimondását egyfelől, remekül érzékeltetve klasszikus körmondatait másfelől. A magyar olvasó, aki jobbára Kéri László fordításaiban ismerte eddig Swiftet; noha fordították mások is, jóval korábban is, mint a hatvanas évek Kérije, hogy csak Karinthyt említsük, nem győz csodálkozni Swift nyelvének – hogy is fogalmazzunk? – amplitúdóján.)

Swift bevett fogása, hogy a végletekig, néha az elviselhetetlenségig fokoz egy-egy gondolatot, levonva belőle minden lehetséges konzekvenciát. E tekintetben leghíresebb szatírája a Szerény javaslat, mely az írországi gyermekszegénységre keres kegyetlenül végleges gyógyírt. Ezt a gyilkos swifti iróniát már a kortársak is nehezen viselték, évszázadok kellettek hozzá, hogy az olvasó megértse, nem egy végleg kiábrándult nihilistát, hanem egy végletesen felháborodott moralistát olvas.

Hogy Swift szövegei ma is élők nálunk, azért nemcsak a kiváló fordítók, a mindent túlélő irónia felelős, hanem a magyar jelen Swift tollára való fordulatai is. Erről persze ő nem tehet, erről kizárólag mi tehetünk – akárhogy is, nagyon úgy érezhetjük, hogy nekünk szól.

Jolsvai András