Köntörfalak

Ehhez képest félhomályos altatóval indul a film. Két érdektelennek látszó ember nyűvi egymást: egy férfi és egy nő. Láthatóan nincsenek egymásnak teremtve. Ebből nem ígérkezik sem szerelem, sem viszony, kaland, sem intellektuális vagy érzelmi párbaj. A találka nem sürgős szerelmi ügyben született, hanem ürügy.

Javul a helyzet, amikor hőseink, Eszti és Zoltán mellé kerül még egy szereplő, a lány bátyja, Gábor, a mesterszakács. Fel is forrósodik némileg a helyzet, az erővonalak átrendeződnek. Eszti a „titok” tárgyalása során nem a bátyja mellé áll, hanem a közömbös idegen mellé. (Mintha mégis volna antennájuk egymáshoz.)

Ez volna hát a történetnek dinamikát adó elem: valami, ami a régmúltban történt. A három emberből csak egy tud róla: őt megsértették, és ez mára jóvátehetetlenné vált. A sztori mégsem kései szembesítés, elégtételvétel, megbüntetés. Csak szolid, tétova nyomozás egy nyolc éve halott asszony ügyében. Hogy a múltból végre befejezett múlt legyen. Aztán némi veszekedés, egy pókerparti, majd utcai magyarázkodás után a film rúgásszerűen hirtelen véget ér. Bennünk sem él tovább.

Egy kevés helyszínű, kevés szereplős kamaradarab akkor hat, ha lélektanilag kíméletlen következetességgel van felépítve. Ha az akciónélküliséget, a változó helyszínek variációit a kikerülhetetlen, morális kényszerhelyzetek pótolják. Ha nem masszírozunk, hanem metszünk.

Amit most láttunk, az esetlegesnek tűnik. (Például: kapcsold fel a villanyt! Nem ott. Ott! – A férfi felkattintja. És? Jár ez valami következménnyel, vagy csak pótcselekvés?) A feszültséghiányt a jelenetek krimis elemei pótolnák. (Zoltán sietve be a vécéajtón, a bejárati ajtón ugyanakkor bedübörög Gábor. És?)

Nincs mit reszkíroznunk, nekünk, együtt élő nézőknek a saját életünkből. Hisz nem mentünk bőr alá.

(Rendezte: Dyga Zsombor, játssza Elek Ferenc, Tompos Kátya és Rába Roland.)