A szabadság gondolatáról nem lehet leszokni – Konrád György az értelmiség új útjáról

– A balliberális értelmiséget jobboldalon utálni ma is program. A Lukács Archívum felszámolása is annak a társaságnak üzen, amely egy reformbaloldali korszak után másokkal együtt feltalálta nálunk a liberalizmust. De jöttek támadások balról is: ez az értelmiség rátelepedett a politikai elitre, félrevezette, és csődbe vitte a rendszerváltás eredményeit. Van ebben valami?

– A jobboldallal szemben veszteséget elszenvedett emberek sértettsége és bűnbakkeresése ez. A sértődés valóságos morbus hungaricus. Sokkal inkább játszmának kellett volna felfogni a politikai folyamatokat, az érvek mérkőzésének. Egyszer Japánban megkérdezték tőlem, végül is milyen „-ista” vagyok. Mire azt mondtam: komprehenzionista lennék. Ez jó szó, senki nem érti, nem tudják hova tenni, pedig a megértés világnézetét jelenti, nem is egyszerűen csak az elfogadást. Tőlem távol áll az az attitűd, ami inkább csak ócsárolni tud, goromba szavakat mondani egy jelenségre, anélkül hogy megpróbálná elemezni és megérteni, miért mond és tesz valamit egy ember, miben van igaza, miben nincs.

– Nem lehet, hogy mindez visszaköthető a kilencvenes évek elejéhez, amikor egész Kelet-Európában a rendszerváltó értelmiség került hatalomra? Kiderült, jó részük lelkileg képtelen politikussá átalakulni, ezen a terepen tehát amatőr marad, álmodozó, esetleg tévutakat választ a közösségnek.

– Ez igaz is meg nem is. Ahhoz, hogy egy emberi sokaság valamiről érdemlegeset tudjon mondani, azt előbb másoknak meg kell rágniuk, le kell írniuk, olyan formában előadni, hogy az érthető és meggyőző legyen. A történelemben ez mindig így volt. Vagyis Luthernek előbb ki kellett szögeznie a templomra a téziseit, hogy aztán jöhessen a reformáció. Az újat gondolni képes, távlatosan látó hazai szellemi elit sem ebben nem mondott csődöt, sem a politikai masinériában játszott elemzői és törvényhozó szerepében, de a saját világnézeti családja érveinek a megfogalmazásában sem. Vagyis: egyáltalán nem járult hozzá a társadalom butulásához.

Fotó: Bazánth Ivola

– És mi az, ami viszont igaz a kritikákból?

– A mai politikai erőknek valószínűleg homogenitást, egységet kell mutatniuk, egy átütő erejű pártnak valamiféle katonai szervezettségre van szüksége. Az SZDSZ ezt nem tudta prezentálni. Különféle csoportok léteztek belül, amelyek között fel lehetett mutatni valamiféle közösséget, ráadásul civilizált viszonyban voltak egymással, de nem mindig mutattak közös erőt. Ami egy darabig ment, aztán nem, és az is kiderült: az értelmiségi nemcsak hogy nem alkalmas pártkatonának, de a politikai klisék ismételgetésére sem jó.

– Unja, hogy folyton bele kell vernie az emberek fejébe egy-egy féligazságot, amely a kívánatos irányba tereli a dolgozó tömegeket?

– Igen, és ez az unalom a politikai munka gyötrelmes velejárója. Lehetne persze érdekesebbé tenni ezt is, ha szellemtől fűtött emberek mondanák folyton ugyanazt, bár talán még jobb lenne, ha mégsem mindig ugyanazt szajkóznák.

– Sokszor hallani azt is: a rendszerváltó értelmiségi elit talán nem ismerte jól a társadalmat, a liberális meg főleg valamiféle laboratóriumi kísérlet alanyának látta. Orbán Viktor viszont – ez ma már jobboldali toposz – a magyar néplélek nagy tudora.

– Hát ezen csak mosolyogni tudok. Én például szociológusként elég jól ismertem a társadalmat, sokat jöttem-mentem, beszélgettem emberekkel. A rendszerváltás után is rengeteg író-olvasó találkozón vettem részt, és azt láttam: a közösségek megválasztott vezetői, köztük szabad demokraták is, jó humorú, gyakorlatias és huncut emberek, semmi népidegen köldöknézés nincs bennük. A vezető értelmiségiek, a főmérnökök, igazgatók általában a Magyar Demokrata Fórumba álltak, a fiatalabb, nem pozícióra, hanem változásokra, reformokra vágyó, az alattuk levőkhöz közelebb álló fiatal beosztott értelmiségiek meg inkább liberálisok voltak.

– Felcsuti Péter közgazdász, korábban vezető bankár múltkor azt mondta a 168 Órának: ennek az országnak az az egyik szerencsétlensége, hogy az elmúlt huszonöt évben minden oldalon gyatra volt a politikai elit. Korrupt és nem ismeri fel az ország szükségleteit. Lát ebben igazságot?

– Minden markáns véleményben van igazság, csak én azt nem szeretném általánosítani. Az elmúlt években a kormánypárti elitben főként az tudott megmaradni, aki átvette és újra hasznosította a pártállami gondolkodásmódot, aki meg erre képtelen volt, kihullott. Hiszen a kommunista pártállam helyén ma egy nacionalista, de szintén pártállam áll, és ezek közül egyik sem nevezhető a virágzó elmék csokrának. Az ebben részt vevő, ezt támogató elit voltaképpen csak egy kérdést tesz fel magának, hogy tudniillik keres-e elég pénzt ezzel a munkával, és ha igen, az mindenféle figurát odavonz, és korrupciót szül. A politika ma Kelet-Európában sokszorta jobban fizet, mint bármi a társadalom közepén vagy alján. Ez rontja a politikai osztály presztízsét. De hadd tegyem hozzá: a mai – persze főleg ellenzéki – mezőnyben becsületes, kiváló hölgyek és urak is működnek.

– Ezzel együtt az embernek az a benyomása, hogy a ballibnek mondott értelmiség kiürült, a régi szemüvegén, régi fogalmak szerint látja a világot, és ezért is vészesen elöregedett. Hol vannak a fiatalok?

– Londonban, Berlinben, San Franciscóban, Koppenhágában. De sok okos fiatalember maradt azért itthon a maga kulturális, tudományos pozíciójában. Miért, a nehéz időkben, a kemény diktatúra alatt hol voltak a szabadságot keresők? Elmentek filológusnak, nyelvésznek, mérnöknek, olyan szakmák művelőinek, amelyeknek nem volt közvetlen érintkezésük a politikával. Ez valamiképpen ma is így van. De az, hogy ők nem vesznek részt a pártéletben, még nem jelenti a politika végét. A szabadság gondolatáról nem lehet leszokni. A második világháború előtt is voltak mindenféle körök, csoportok, szellemi társulások.

– És ma vannak ilyenek?

– Társaságok vannak. Nem akkorák, amelyeknek egy terem kell. De hát ez változik. A politika ingája állandóan leng, most éppen nemzeti jobboldali irányba lendült ki, és majd visszajön az ellenkezőjébe. Egyiket sem tartom olyan nagyon jónak, de egy politikusnak úgy belőnie magát középre, hogy az hatásos és mutatós legyen, nem könnyű.

– Az ingával a ballib értelmiség is visszalendülne a politikacsináló szerepbe? Jó lenne az? Vagy huszonöt év tapasztalatától kissé megbölcsülve óvatosabb kellene hogy legyen?

– Nehéz belelátni a mostani helyzetbe, de lehetségesnek tartom, hogy a politikai ellenfelek nem is akarják annyira legyőzni egymást, inkább rangra, pozícióra hajtanak. Az a tény, hogy az ellenzék nem tudott egy választási pártot létrehozni, árulkodó, és szellemi szegénységre is utal. Itt egy értelmiséginek nincs tere. Általában is azt hiszem, hogy valamire való emberek nem szoktak élethosszig politikusok lenni, ha mégis, reakciós, kreativitás nélküli figurákká válnak. Én mindenképpen egy gondolkodó és szabadságszerető értelmiséget szeretnék látni minden oldalon. És jószívűt, olyat, aki szolidáris másokkal, a szegényekkel főleg. De a politikában csak vendégszereplőnek látnám őket szívesen. Mondjanak jókat, kezdeményezzenek értelmes dolgokat, pezsdítsék fel a politikát, és aztán térjenek vissza a szakmájukhoz.