Kő kövön

A Néprajzi Múzeum zsidó tárgyaiból eddig még soha nem rendeztek kiállítást. A háború előtt az etnográfusok sem folytattak tudatos gyűjtőmunkát, értékmentő feltárásokat, ami a vidéki zsidóság életét illeti. A kiállítás megnyitóján Komoróczy Géza hangsúlyozta: a muzeológusi közömbösségnek mélyebb társadalomtörténeti okai vannak. Itt van mindjárt a kiegyezés. 1867 az izraelita lakosság számára is megadta a polgárjogot, a teljes egyenjogúságot, ettől kezdve a zsidóság nem számított külön etnikai csoportnak. A hagyományaikat, vallásukat őrző zsidóság pedig maga sem kívánt külön nép lenni, hanem egyetértve a reformkori magyar nemesi liberalizmus eszméjével, zsidók akartak maradni a magyar nemzeten belül. (1892-ben éppen Goldziher Ignác, a híres orientalista volt a legnagyobb ellenzője annak, hogy a múzeum külön osztályt állítson fel a zsidó szertartási tárgyak számára.)

Azért az élet mégis úgy hozta, hogy az évek során a múzeum állandó gyűjteményébe olyan archaikus tárgyak is bekerültek, amelyek jellegzetesen a vidéki zsidóság kultúrájához kapcsolódtak. Ez többek között Grünbaum Gyula sopronkeresztúri kereskedőnek köszönhető. A Néprajzi Múzeum történetében ugyanis gyakran előfordult, hogy tanítókat, kereskedőket bíztak meg: hozzanak be a népi életmódra jellemző régiségeket az ország különböző részéről. Julius Grünbaum kezdetben Farádon tanítóskodott, majd élelmiszer-kereskedésre adta a fejét. Nagyon jó szeme volt, az 1910-es években több mint ezer tárggyal gazdagította a néprajzos anyagot. Hozott kocsmacégért, mellényt, bocskort, a pásztorművészet és egyéb népi mesterségek értékes darabjait. A tárgyaknak mindössze töredéke volt zsidó régiség, de így is számos judaika került a kollekcióba.

– Amikor elhatároztuk, hogy a holokauszt-emlékév kapcsán bemutatjuk a háború előtti vidéki magyar zsidóság életét, a munkát azzal kellett kezdenünk, hogy megkeressük ezeket a tárgyakat – meséli Szarvas Zsuzsa, a kiállítás megálmodója, egyik kurátora. – Böngésztük a leltárkönyvet, bejártuk a házat a pincétől a padlásig. A Grünbaum-gyűjtésen kívül több érdekes kiállítási tárgy származik Rékai Miklós kollégánktól, aki az 1990-es években bukkant rá Munkácson egy hagyományőrző haszid közösségre. Itt még rabbi nélkül is sütötték a barcheszt, vértelenítették a húst, olvasták a Tórát. A kiállítási anyag szándékoltan töredékes. Nem gondoltunk ki koncepciót és rendeltük ahhoz a tárgyakat, hanem átnéztük a fellelt darabokat, és ezek köré építettük a tárlatot.
A bécsi Centropa Alapítvány archív fotói révén valódi történetek kapcsolódnak a kiállítási anyaghoz. A látogató tíz, a közösség életére jellemző fogalom köré rendezve ismerheti meg a vidéki magyar zsidóság eltűnt kultúráját.

Micva és adomány. Az önkéntes adományozással ellentétben a zsidóságnál a tudatos jótett és ezen belül az adományozás vallási kötelezettség volt. A múltban a különféle jótékonysági egyletek gondoskodtak a közösség hátrányos helyzetű tagjairól: idősekről, betegekről, lányanyákról, árvákról. A parancsolatba foglalt jótékonykodás nemcsak szociális védőhálót jelentett az elesetteknek, de az asszimiláció révén az ország kultúráját támogató mecénási tevékenységnek is alapja lett. A témában a kiállítás kiemelt darabja a pápai betegsegélyező egylet adománygyűjtőkönyve a 19. század elejéről. Egy digitális vitrin segítségével bárki belelapozhat és megismerheti egy-egy adományozó pápai család történetét. A könyvben – mivel szombaton nem lehet pénzhez nyúlni – kis papírzsebekbe helyezték a hívek az adakozói ígérvényeket, majd a kifizetést követően kivették a zsebből a papirost. Az adományozók közt megtalálhatjuk a pápai Kohn családot, Karinthy Frigyes felmenőit (édesapja, Karinthi József 1874-ben magyarosított), de ugyanitt szerepel a pápai születésű dr. Kovács László orvos családja is, aki a numerus clausus miatt már Rómában szerezte meg diplomáját. Ő lett később a zsidómentő Albert Göring (Hermann Göring öccse) egyik legjobb barátja, miután Olaszországban vállalta Frau Göring gyógykezelését. Albert Göring menlevelet állított ki Kovács számára a Gestapónak címezve, és rendszeresen küldött pénzt egy svájci bankba, felhatalmazva barátját, hogy használja zsidók és más, a nácik által üldözött emberek megmentésére.

Kipa, kendő, főkötő. Egy másik téma a zsidó fejviselet. A kis sapka (kipa) szó kupolát, égboltot jelent, a ruhadarab az Isten iránti tiszteleten túl lelki biztonságot nyújt viselőjének. Az ókori Rómában megtiltották a rabszolgáknak a fejfedő használatát, ezért a kalap a szabadság jelképe is lett. A nők szép hosszú haját férjhez menés után levágták, kopaszságukat paróka vagy kendő rejtette. Az 1910-es évekből számos üvegnegatívot mentettek meg a néprajzkutatók az ország műtermeiből, és ezek között több zsidó család fényképére bukkantak a muzeológusok. A sátoraljaújhelyi vagy egri csoportos fotókon jól látható, hogy az asszimiláció és a polgárosodás hatására a fiatalabb generáció férfitagjai már nem viselnek sapkát, a fiatalasszonyok is szabadon hagyták fürtjeiket. De a nagyapák még kipában, az idősebb asszonyok parókában vagy csipkés főkötőben feszítenek. A falusi családok általában az üzletük, műhelyük elé ültek ki a fotográfia kedvéért. Ugyanezen a falon Klein Aranka és Klein Böske már matyó viseletben mosolyog.

Nem messze tőlük rózsás selyemhatású terítő díszeleg a vitrin alatt.

Zavarba is jövünk egy pillanatra: mert mit keres a matyó hímzés egy zsidó néprajzi tárlaton? Aztán erre is megkapjuk a választ. A matyó hímzés a huszadik század elején vált országosan ismertté, és ebben nem kis szerepe volt a zsidó kereskedőknek. A Mezőkövesd-környéki népek nagy szegénységben éltek, színpompás kézimunkájuk a cifra nyomorúság egyik példája. A két világháború között elsősorban a zsidó lakosság foglalkozott kézimunka-kereskedelemmel: beszerezték a színes fonalakat és az egyéb alapanyagot, majd felvásárolták és eladták a rózsákkal kivarrt kész terítőket, szoknyákat. Sokszor ők szervezték meg a varratást, keresethez juttatva ezzel télen a nincstelen summás lányokat. Termékkatalógusból kínálták a városi asszonyoknak a virágos díszpárnahuzatot, zongoraterítőt. Kapcsolataik révén külföldre is közvetítették a népművészeti darabokat, így a matyó kézimunka nemcsak a korszak polgári divatjává, de nemzeti szimbólummá is vált. Megcsodálhatjuk a mezőkövesdi Balázs nyomda és könyvkereskedés matyó népviseletet felvonultató képeslapsorozatát, amely mellett egy kinagyított fotón Balázs Sári és falubeli barátnője ragyog hímzett ruhákban. A felvételek Weiszbach Rilly műtermében készültek. Sem a nyomdász Balázs Ferenc, sem a tizenhat éves Sári nem élte túl a deportálást. A könyvkészítő üzem az ötvenes évek végéig még működött.

Herendi porcelán, Pick szalámi, Zwack gyomorkeserű. A világon a legismertebb „kóser hungarikumok”. Egy tizenkilencedik századi térképről azonban azt is nyomon követhetjük, hogy Tokaj-Hegyalján a borral való kereskedés szinte kizárólag zsidó családok kezében összpontosult. Az egyik fotográfián a férfiak éppen aszúszemet válogatnak. Aztán megpillantunk egy csinos hagymafüzért. A makói hagymáról talán nem mindenki tudja, hogy anno a zsidó hagymakereskedők vitték hírét szerte a Monarchiába, majd később, vállalva a kockázatot, a nemzetközi piacon is megjelentek a magyar vöröshagymával.

Kaufmann Izidor 1910-ben készült festményén egy falusi zsidó otthont láthatunk közelről, ahol a szombati gyertyánál egy behunyt szemű nőalak áll. A szobában terített asztal, magasra vetett ágy, támlás szék, akár egy hagyományos paraszti enteriőr. A piros fonállal hímzett párnavégeken magyaros virágmotívumok. A kiállított tárgyak között is akad ilyen párna. A tulipánok és rózsák alá a Salamon Edelstein nevet hímezték. Rajta az évszám: 1889.

Különleges darab a héber ábécét ábrázoló mézeskalácsütő fa. A vásárokban árult mézeskalács nem zsidó eredetű portéka. Az együttélés következtében azonban a mesterek nemcsak latin betűs mézes süteményt készítettek, hanem hébert is, hogy a zsidó gyerekek nagyobb kedvvel kezdjék az elemi iskolát. Az építész Lajta Béla is őrzött gyűjteményében egy ilyen héber mézeskalácsot.

Nézelődve a tárgyak közt, különféle házi áldásokra bukkanunk. A 19. századra német hatásra Magyarországon is elterjedt a Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke... kezdetű „istenes vers”, mely a protestáns, katolikus és meglepő módon a zsidó falusi otthonok falán is ott függött. Egy sopronkeresztúri üvegfestményen jiddis deutsch nyelven szerepel ugyanez a háziáldás-szöveg, a kép alján Dávid-csillag és szomorúfűz.

A tanyán jó termést hozott az 1938-as év. Újhelyi Éva tizennégy éves volt, amikor édesanyjától kapott egy biciklit. Imádott kerékpározni. Gyakran letekert Szegedre reggel, átúszta a Tiszát, megebédelt Sándor bátyjánál, aztán visszaindult, estére már otthon is volt Kistelken. Élmény volt az a hatvan kilométer. A fotón is vidám, csillog a szeme az új kerékpáron.

Amikor édesanyjával visszatértek Auschwitzból, a tanyát már kifosztva találták. Aztán a Singer varrógépet és a családi fotókat – a biciklis képpel együtt – megtalálta az árokparton. Váradi Richárdné (Éva) ajánlotta fel a felvételeket a kiállításra.

A Kapuvárról való „szombati mécsest” a keresztény Mária-kultusz kellékeként találták a gyűjtők egy paraszti lakás szent sarkában. Nem könnyű a zsidó és a keresztény örökmécsesek megkülönböztetése, hiszen a fénnyel mindkettő a folyamatosan jelen lévő isteni gondviselést szimbolizálja.

A halál és a temető az utolsó szín. A hagyomány szerint a halott test fürdetése közben az Énekek énekéből hangzanak el a szerelmesek szépségét dicsérő sorok, majd fehér lenvászon ruhába öltöztetik az elhunytat. A halotti kelengyéről még életükben gondoskodtak a vallásos közösség tagjai. Katz Ábrahámné hozzátartozói nem tudták, hogy a Bihar megyében született asszony szekrényében ott lapulnak az utolsó útra szánt ruhadarabok. Pedig még maga varrta őket, maradék lepedőkből. Aztán az új lakástulajdonos megtalált a fiók mélyén mindent. A fehér inget, a kötényt, kendőt, harisnyát és a fehér vászonzacskót, melybe általában egy maréknyi föld került. A kiállított fehér kelengye a múzeum elhunyt könyvtárosának ajándéka.

A kiállítás végén a kérdések termébe érkezünk, ahová középiskolás diákok és a kurátorok hoztak be olyan tárgyakat, amely a zsidó kultúrára emlékezteti őket. Egy tizenhat éves arab kislány egy csomag műanyag evőeszközt hozott az El Al légitársaságtól. Édesapja Jeruzsálemben él, mindig izraeli géppel utazik, ha meglátogatja. Egy kicsit aggódott is, hogy a palesztin apa megharagszik a kiállítás miatt. Aztán elhozta őt is a múzeumba. Gondolta: talán nem baj, ha az apja megismeri – ahogy ő mondta – az „igazi zsidók” történetét.