Kitől kérnek itt bocsánatot? – Sopsits Árpád a közös emberi minimumról

– Főiskolás kora óta készül filmet rendezni a martfűi sorozatgyilkosságokról. Miért kellett erre negyven évet várnia?

– A gyilkosságok az ötvenes-hatvanas években történtek, és a rendőrségi jegyzőkönyvekhez, a per dokumentumaihoz sokáig nem lehetett hozzáférni. A bűnügyek érintettjei még éltek, és létező személyek nyomozati anyagait nem adhatja ki az igazságszolgáltatás. De nem csak emiatt vártam: a hatóságok igyekeztek az egész martfűi esetet eltusolni. Az első kéjgyilkosságot 1957-ben követték el, az áldozata a helyi cipőgyár egyik munkásnője volt. A bűncselekménnyel a nő kollégáját, udvarlóját, Kirják Jánost vádolták meg. A szolnoki bíróság halálra ítélte, majd az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság életfogytiglanra enyhítette. Ezután még két nőt megtámadtak és háromnak kellett meghalnia ahhoz, hogy a rendőrség kénytelen legyen elismerni, hogy tévedett, nem az igazi tettest csukták le. A valódi sorozatgyilkost, Kovács Pétert 1967-ben kapták el, kötél általi halálra ítélték, és 1968 decemberében kivégezték. Az ügy lezárta után körülbelül egy évtizeddel rádióriportot hallottam az ártatlanul elítélt Kirják ügyvédjével. Érződött, hogy még mindig nem beszélhet nyíltan a történtekről. Erre figyeltem fel, igazából ezért kezdett foglalkoztatni a téma. Filmesként nem csupán krimit láttam benne, hanem politikai, társadalmi kórrajzot is, amely sok mindent elárul az igazságszolgáltatás és a hatalom embertelen működéséről. Persze esélyem sem volt arra, hogy ilyen filmet a Kádár-rendszerben megcsinálhassak.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Tíz évvel a rendszerváltás után tévéjáték-sorozatot akart rendezni a martfűi sorozatgyilkosságokról, de akkor is elutasították. Miért?

– A Magyar Televíziónak adtam be a filmtervet, de közölték: túl ijesztő a téma. El se jutottunk odáig, hogy beszélgessünk róla. Egyébként most, hogy végre sikerült leforgatni és bemutatni a játékfilmet, angol és francia tévétársaságok is jelentkeztek: A martfűi rémből három-négy részes televíziós minisorozatot szeretnének készíteni. Jelenleg is tárgyalunk a Magyar Nemzeti Filmalappal.

– Ön korábban sokat kritizálta a filmalapot, pedig több mint 500 millió forinttal támogatta A martfűi rémet. Ez jóval több pénz, mint amit valaha is a filmjeire kapott.

– A Torzókat 2001-ben 140 millió forintból csináltam, de azóta az árak körülbelül a háromszorosukra mentek fel. Ma egy kezdő filmrendező se tud 200-300 millió forint alatt nagyjátékfilmet forgatni. Amúgy nekem elsősorban a jelenlegi túlcentralizált, egycsatornás filmgyártási szisztémával van bajom. Korábban pályázhattunk a Történelmi Filmalapítványhoz, televíziókhoz is, most azonban a filmalapon kívül nincs más alternatíva: ha itt elutasítanak, nincs hová fordulni. Ebből a szempontból hasonló a helyzetünk, mint a Kádár-rendszerben volt, akkor, ha a Filmfőigazgatóság nem engedélyezett egy filmet, az nem is készülhetett el. Egycsatornás filmgyártás volt az is, kár volt visszatérni hozzá.

– Sokan attól tartottak, hogy a Filmalapnál – forgatókönyv-fejlesztés címen – újra bevezetik a cenzúrát. Önnek mi a tapasztalata erről?

– Cenzúrának ezt semmiképp nem nevezném, inkább befolyásolásnak. Csakis szakmai vitáink akadtak. A filmalapnál azt akarták, hogy A martfűi rém egy nézőpontú film legyen, mert így könnyebb követni a történetet. De én makacs ember vagyok, ragaszkodtam a három nézőponthoz, vagyis hogy az eseményeket az ártatlanul elítélt férfi, a valódi gyilkos és a nyomozók szemszögéből egyaránt bemutassuk. Így sokkal mélyebben, hitelesebben lehet a társadalmi, ideológiai közeget is ábrázolni. Először azt mondták: ilyen bonyolult forgatókönyvet nem lehet jól megírni. Kértem, legalább adjanak esélyt. Megírtam, és végül elfogadták az én verzió­­mat.

– A martfűi rém két évig készült, rengeteg idő ment el az előkészítő munkákra, kutatásokra. Most már könnyen hozzájuthatott az egykori sorozatgyilkosságok aktáihoz?

– A hatóságok nagyon segítőkészek voltak, több mint 3500 oldalnyi dokumentumot adtak át nekem.

– Ön szerint ezekből könnyen kideríthető lett volna, hogy az először letartóztatott Kirják János nem lehetett a valódi tettes?

– Számomra ez nyilvánvaló volt, de utólag könnyű okosnak lenni. A rendőrségnek 1956 után sikersztorira volt szüksége, amellyel – nem sokkal a levert forradalom után – bizonyíthatta: a szocialista rendvédelem hatékonyan működik. Politikai presztízskérdés volt, hogy minél előbb eredményt produkáljanak. Ráadásul Kirják először magára vállalta a gyilkosságot. Szerelmes volt az áldozatba, feleségül akarta venni, de a nő visszautasította, és a férfi bosszúból meg akarta mérgezni. Nem tette meg, de amikor letartóztatták, összezavarodott, bűntudatot érzett a lány halála miatt, félt a rendőröktől, úgyhogy inkább bűnösnek vallotta magát. Pedig akkor még nem verték a kihallgatás alatt. Csak azután kezdték brutálisan bántalmazni, miután visszavonta a vallomását és az ártatlanságát hangoztatta.

– A verésekről nyilván nem esett szó a jegyzőkönyvekben.

– Persze hogy nem, de a rendőri erőszakról mindenki tudott, legfeljebb nem beszéltek nyíltan róla. Én korábban rövid ideig a váci börtönben dolgoztam, sok elítélttel készítettem riportot, úgyhogy ismerem a módszereket. Például telefonkönyvekkel verték a fogvatartott veséjét, gyomrát, fejét is: az ütés nem hagyott nyomot, viszont súlyos belső sérüléseket okozott. A martfűi esetben Kirják János megtört, magára vállalt egy el nem követett bűncselekményt. Csakhogy ezzel hozzájárult, hogy az igazi tettes még évekig szabadlábon maradhasson és gyilkolhasson. A filmemben azt is meg akartam mutatni, hogy az ártatlanság és bűn olykor mennyire közel van egymáshoz.

– Megrázó lehet sorozatgyilkosságok dokumentumait olvasni. Tanulsága is akadt?

– Leginkább talán az döbbentett meg, hogy a martfűi rém, Kovács Péter látszólag teljesen átlagos, abszolút normális, kiegyensúlyozott családi életet élt. Sofőr volt a cipőgyárban. Senki nem sejtette, milyen szörnyű démonok élnek benne. A kollegái szerették őt, bíztak benne. Többször került a rendőrség látókörébe is, de csak mint tanú. Akkor döbbentek rá, hogy ő a tettes, mikor az utolsó, negyedik gyilkosságánál nyomokat hagyott a tett színhelyén. Én azt hiszem, a gyilkos valahol már várta, hogy lebukjon. A bűnözők számára is komoly lelki teher, hogy senkihez nem lehetnek őszinték. Elmagányosodnak, elszigetelődnek. Talán a szégyen is gyötörte a tettest. Mindannyian követünk el az életünk során kisebb-nagyobb bűnöket, hibákat mások ellen, és a lelke mélyén mindenki szégyelli magát ezért. Ez a szégyenérzet közös emberi nevezőnk minimuma. Ha ez is kivész valakiből, számomra megszűnik embernek lenni.

– Martfűn forgattak, sőt a helyi lakosok statisztáltak a filmben. A hely szelleme még valóságosabbá tette a játékfilmet?

– Így van: abban a martfűi moziban tartottuk a film hazai premierjét, ahol annak idején a tettes megnézte a Vágy című argentin filmet, amelynek egyik erőszakos, erotikus jelenete annyira felzaklatta, hogy elindult az első gyilkosságot elkövetni. Megrázó volt számunkra, hogy e régi bűncselekmények emlékei milyen elevenen élnek még mindig a helyiek közös emlékezetében. Az ártatlanul elítélt Kirják unokái is ott voltak a forgatáson, s úgy érezték, a film legalább utólag segít rehabilitálni a nagyapjukat. A Kirjákot játszó színésznek, Jászberényi Gábornak megmutatták a szolnoki bíróság halálos ítéletének eredeti iratát. Beszélgettünk olyan idős emberrel is, aki a bűncselekmények idején kisrendőrként szolgált. Mindannyiuknak fontos volt ez a film, amely feltépett ugyan sebeket, de lehetőséget adott a múlttal való szembenézésre s talán gyógyulásra is.

– Noha A martfűi rém az egypártrendszer keményvonalas éveiben játszódik, a témája nagyon is aktuális. Justizmord esetek, súlyos bírói tévedések azóta is előfordultak. Például Pusoma Dénest halált okozó testi sértésért ítélték el 1994-ben, két évet ült ártatlanul, majd a szabadulása után öngyilkos lett. A móri gyilkosságokért sem a valódi bűnösöket ítélték el először. A tragikusan elhunyt író, Borbély Szilárd szülei rablótámadás áldozatai lettek, a rendőrség helyi romákat gyanúsított meg, akikről aztán kiderült: semmi közük a bűncselekményhez. A valódi tettesek sohasem kerültek elő.

– Miden korszakban előfordulnak hibák az igazságszolgáltatásban, az viszont abszolút rendszerfüggő, hogy mi lesz a tévedések következménye. Mi történik az ártatlanul elítéltekkel– Kirják János annak idején tizenegy évet ült ártatlanul, és soha senki nem kért tőle bocsánatot, semmilyen kártérítést sem kapott. A szabadulása után nem sokkal meghalt. A hatalmi arrogancia ma már nem csak a bűnügyek kezelésében jelenik meg: az ártatlan emberek meghurcolása a mindennapi életünk része lett. Általános gyakorlattá vált, hogy ha valakit politikai vagy személyes érdekből félre akarnak állítani, karaktergyilkosságokat követnek el ellene, lejáratják ország-világ előtt, mondvacsinált okokból inzultálja a rendőrség. Kitől kértek ezért bocsánatot nálunk az elmúlt években, évtizedekben– És sokszor az áldozat hiába próbálja tisztázni magát, a bélyeg ott marad rajta. A gyanú árnyéka. Nagyon nehéz így visszatérni a munkahelyre, szakmába vagy akárcsak a szomszédok közé.

– Filmje arról is szól, hogy pozícióféltésből, kényelemből milyen könnyen lemondunk az igazságról, szemet hunyunk hazugságok és csalások fölött. Ez is oka annak, hogy cinkosok közt a bűn és az ártatlanság már alig szétválasztható.

– Szerintem ez az egyik legfontosabb probléma: a sunyítás és a túlélésre való rájátszás ma mindennél erősebb. A Kádár-rendszer ebből a szempontból erkölcsösebb volt: az adott szó még számított valamit. És ha valaki nem tartotta be a szavát, kivetette őt a közösség. Az emberek a hatalommal szemben gyáván viselkedtek, de legalább egymást nem verték át „a civil életükben”. Ma az arcátlan hazudozások időszakában élünk, s nem csak a politika lett egyre gátlástalanabb. A társadalom morális romlása is elképesztő. Sokan a legszemetebb dolgokat is megteszik a másik ellen, és még csak szégyent sem éreznek emiatt. Félő, így az emberség közös minimumát veszítjük el.