Kirakodóvásár

Szombat

A fehér szarvas síksága. A kínaiak, mint mindig, legalább egy tucat filmmel vesznek részt a Berlinalén. De most ez a fő filmjük, első versenynevezésük. Igazi profizmussal összerakott képeskönyv három és fél órás projektként, egyéni sorsokról egy észak-kínai faluban, úgy 1910–40 között. Most szó sincs art kinóról, de a „fehér szarvas” nem is üres szívvel összerakott üzleti vállalkozás. Inkább valamiféle kísérlet a nemzeti eposzépítésre. Ugyanakkor hiányoznak az ennél a műfajnál megkerülhetetlen történelmi freskók, a magántörténeteket is állandóan megszakító nagy csatajelenetek. Tulajdonképpen végkimerülésig maradunk a faluban vagy annak közvetlen környékén. A politika persze jelen van. Hol katonákat toboroz innen, hol a termést rekvirálja, hol egyszerűen rabol, vagy különböző elöljárókat vált le és nevez ki egy kívülről érthetetlen logika szerint. A kor persze a modern Kína legrosszabb időszaka. A Kuomintang gyenge és korrupt, önjelölt helyi diktátorai jönnek és mennek, a hadsereg egyes részei önállósítják magukat, és szabad rablásra rendezkednek be, ami azután éveken át folytatódik. Mindezzel szemben a kommunista párt alternatívának tűnik. De a párt még valahol messze az elemi túlélésért küzd, a filmben sem jelenik meg, egy rövid s egyébként a helyi Ősök templomának lerombolásához vezető ultrabalos lázadás kivételével. Léteznek azért már kommunisták itt is, inkább a tanultabb falusiak, a helyi értelmiség, és rendre el is szöknek, hogy csatlakozzanak a baloldali partizánokhoz. Szüleiket, családjukat persze a mindenkori hatalmasság kínozza, sanyargatja.

A film valamilyen keveréke a negyvenes évek „politikai” Hollywoodjának és a hatvanas-hetvenes évek forradalmi háborús eposzainak. De a filmnél sokkal érdekesebb maga a díszbemutató kivitelezése. Egyfelől ott a legkeményebb kiglancolt filmes protokoll. A női főszereplőt már fél órával a kezdet előtt kihajtják az utcára, szuperselyem nagyestélyiben, szabad vállakkal a mínusz tíz fokos fagyban, hadd dolgozhassanak a fotósok is egy kicsit. A vetítés után vele és a stábbal eljátszattak mindent, amit egy Oscar-átadáson látni lehet. De nem izzadtan, jótanulósan, a nyolcvanas-kilencvenes évek kínai másolási rítusai szerint. Most minden tudatos, profi, nagyon könnyed és magabiztos. Tömérdek kínai sajtóssal, tévéssel és az ilyen meghívást feltétlenül elfogadó berlini elitekkel. Akik lehet, hogy közben fanyalogtak vagy unatkoztak, de tudták, hogy a mosolygó kínaiaknak manapság nem illik ellenállni. Akik ettől persze még magabiztosabbak lettek. Az előző években ilyet csak amerikaiak holdudvarában láttam, meg talán még korábban, amikor a szovjetek még szuperhatalomnak számítottak. A rendező, Wang Quan tud persze mindenféle mást is. Az utolsó néhány évben kapott már itt a Berlinalékon Arany és Ezüst Medvéket is. De hát most ilyet rendeltek tőle. Közben persze azt nyilatkozza, hogy húsz éve ezt a filmet akarta megcsinálni. De ezért most nem kapott semmit.

Vasárnap

Már az S-Bahnon, a magasvasúton látom az első anti-ACTA-tüntetőket, a nap internet-szabadságharcosait. Szó sincs borostás anarchistákról. Gimnazistakülsejű, otthon rendesen felöltöztetett fiatalemberek, házilag gyártott Fuck ACTA táblákkal. Lent gyülekeznek az Alexen. Kiszállok, hogy közelebbről láthassam az egészet. Generációs megmozdulás: e fiúkat s lányokat életmódjukban, alapvető létezési formájukban akarja korlátozni az üzleti érdekeket védő állami szabályozás. Ők itt és így kerülnek most szembe a Tőkével. Nagyszüleik még bérharcokban vettek részt, ők már nem munkahelyeiket, hanem életük tereit védik. A másnapi lapok szerint öt-hatezren lehettünk az Alexanderplatzon.

Szerda

A magyar produkció igen jó film, de nem tarros stílusbravúr. Egyfelől épp az az agitációs film, amelyet a Berlinalén mindig annyira szeretnek, s amelyben annyit csalódnak, mert művészileg azért gyakran sánta marad. Fliegauf valódi profi, nem beszél a felháborodásról, mint a rossz politikai filmes, hanem azt képekben is meg tudja fogalmazni. A hétköznapi elnyomást, ami a magyar vidéken a romák és a többség viszonyát számomra annyira meghatározza, minimalista eszköztárral is, a be nem avatott számára is hitelesen jeleníti meg. Miliőrajza hibátlan. A szakközönség jól fogadta, a különböző kritikuscsapatok pontversenyeiben a következő napokban mindig az első négy-öt film között jött (hivatalos versenyfilmből csak 18 volt). Sőt, egy elkötelezett kis berlini kritikuscsoportnak egyenesen fődíjvárományosnak is tűnt (a Tagesspiegelben és a Berliner Zeitungban), de hát a nagy német sajtó szempontjából ezek mégiscsak helyi lapok. A fődíjhoz nem volt elég az egyébként német főproducer lobbikapacitása sem, de a „zsűrinagydíjas” Ezüst Medve így is óriási siker. Mindeközben teljesen érthetetlen, ahogy a követség működött. Végül is a produkcióban magyar állami pénz is volt, és a vetített kópián is ott voltak a magyar minisztériumi logók. S ez nagyon jól is volt így. De akkor minek az elhatárolódás, a kiosztott brosúrák arról, hogy a magyar kormány egyébként mennyi mindent megtesz a cigányokért. De ez még csak hagyján. A Berlinalén mindenki tonnaszám oszt papírt, és akinek a kezébe nyomják, az az irományokat olvasatlanul dobja el. De miért kellett még egy német konzervatív alapítvánnyal, magyar állami jelenléttel itt most megrendezni egy konferenciát „A romák Európában és Magyarországon – ez probléma?” címmel. Így, kérdőjellel. Nem tudom, kik tüsténkedtek, de ez politikai antipropaganda. Az országképet nem polírozza, de önmagát kiröhögteti.

Csütörtök

A fiatal filmesek jegyelosztója előtt beleszaladok Lenába. Először két éve találkoztunk, volt egy egyéves schengeni vízuma. Egy alig létező pétervári filmfesztivál segédválogatójaként szerepelt. Rengeteg producer boldog volt, hogy kapcsolatba került egy „igazi orosz underground” projekttel. Lena megbeszélésről megbeszélésre rohant, a táskája tele volt DVD-kel, amelyeket épp az előző kávéházban nyomtak a markába. Este is kapcsolatokat épített, végül is a Berlinalén sokkal több fogadást, bulit is szerveznek, mint ahány filmet bemutatnak. Vetítésekre, gondolom, alig jutott ideje. Most is a régi: találkozások, producerek, félig megnézett filmek, amelyekről már a drámai fordulat előtt ki kell menni, hogy odaérjen a következő megbeszélésre. De valahogy nyúzottabb lett underground stílusa, és az sem világos, mire jó mindez. Az utolsó időben többször is jártam Pétervárott, a fesztivál alig létezett, Lena és a többiek lehet, hogy jó filmeket szedtek össze, de a helyi források nagyobbrészt hiányoztak. Tavaly azért sikerült neki – most is büszkén meséli – egy hétórás rövidfilmprogramot összehozni. Más? Túl sok minden nem történt. Persze ez éves teljesítménynek nem elég, de Lena része maradhatott pétervári alternatív szcénának, az egyik legnagyobbnak és legeredetibbnek Európában. Számára a jelenlét a produktum. A szerep ismert, Pesten is. S közben persze elfolyik az élet.

Péntek

Még átszaladok a nemzetközi filmpiacra, a Martin-Gropius-Bauba, civilben a város legnagyobb műcsarnokába. Tárgyalók, a partnerek itatókuckói, néhány vetítő és elképesztő tömegű reklámanyag filmekről, alkotókról, gyártókról. Mára a kiállítók zöme becsomagolt, leszerelt, egy skandináv filmes üzletember a regisztrációs kártyáját is otthagyta a pulton. A teremben semmi élet. Fogom a kártyát, zsebre teszem. Este odaadom M.-nek, aki még két napig járhat vele a vetítésekre. Valami talán neki is megtetszik.

Ezüst Medve Fliegauf Bence filmjének