Kerek születésnapot ünnepel a színésznő

- Menjünk vissza, az elejére! Egyszer mesélted, hogy mindent egy árvíznek köszönhetsz.

- Igen, abban a kis községben, Csengerben, ahol születtem, volt egy nagy árvíz, és a család úgy döntött, jobb, ha Debrecenbe költözünk. Itt kezdtem el az Agrártudományi Egyetem helyi színjátszókörében nyüzsögni. Tizenhat évesen én voltam a kicsi, mert mindenki más idősebb volt, egyetemista. De az irodalomhoz, a drámához sokkal korábban kezdtem kötődni. Rengeteg könyvünk volt otthon, azokat bújtam, faltam a színdarabokat, és azt is hallottam, hogy egy rokonunk, Eszenyi Olga a harmincas években a Vígszínház és a Nemzeti Színház színésznője volt. Egészen kis koromban, négyévesen kitaláltam, hogy balerina leszek, és Budapestről kaptam is balettcipőt, hű, az nagyon nagy szó volt! Azt hiszem, a szüleim ekkor még nem vették komolyan ezeket az álmokat, de az, hogy engem ennyire érdekel a művészet, az irodalom, nem lepte meg őket, hiszen apai nagyapám, Eszenyi Sándor Csenger fontos szellemi alakja volt: iskolaigazgatóként a helyi színkört vezette, és a parasztbácsikból kórust verbuvált. A hosszú pipát letetette velük az előszobában, és kezdődhetett bent az éneklés... Őt személyesen már nem ismerhettem, mert a születésem előtt meghalt vonatszerencsétlenségben.

- Debrecen után jött a főiskola.

- Igen, jött a gimnáziumi negyedik osztály, mindenkinek be kellett írni, hol akar továbbtanulni. Az osztályomban mindenki orvos akar lenni, én meg beírtam: színésznő. Aztán elmentem felvételizni, és azt se tudtam, hol vagyok, nem ismertem Budapestet. Nem tudtam, kik azok, akik ott minket felvételiztetnek. Az első rostán éppen Marton László engedett át, későbbi igazgatóm a Vígszínházban. Utána Horvai István és Kapás Dezső felvételiztetett; Horvai a Vígszínház akkori igazgatója, Kapás Dezső pedig rendező volt ugyanitt, de akkor én erről még nem tudtam semmit. Nekik tetszett, amit láttak, és felvettek. Így kerültem az ő osztályukba. Ez a sors keze volt, mert a főiskolán csak minden negyedik évben indítanak ugyanazok a tanárok osztályt, és az, hogy én a Horvai-osztályba kerültem, az egész pályámra nagy hatással volt; ha nem ők ültek volna ott, lehet, hogy nem lennék ma itt, a Vígszínházban. Az én világom, az én alkatom nem biztos, hogy másnak tetszett volna.

- A szerelmetek akkori férjeddel, Kaszás Attilával legendás főiskolás szerelem volt.

- Nagyon fontos felosztás az életemben, hogy az első tizennyolc évemet a szüleimmel töltöttem, és tizennyolc éves koromtól a következő huszonkét évet Attilával éltem le; ebből az ötven évből, ami mögöttem van, huszonkettőt vele töltöttem. És ez már az önálló, felnőtt élet volt. Amikor elkezdtük a főiskolát, mind a ketten gyökértelenek voltunk itt Budapesten: én vidéki voltam, Attila szlovákiai magyar. Nem voltak ismerőseink, barátaink. Nem volt semmiféle kapaszkodónk. Kollégiumban laktunk, bár az elején én még kollégiumi szobát se kaptam, nagyon kellett spórolnunk, mert az ösztöndíj semmire se volt elég. Bár Attila külföldiként kicsit több pénzt kapott, úgyhogy amikor megérkezett a stipendiuma, a fél kollégium jött velünk, és elindultunk az éjszakába... Már a főiskola első évében összejöttünk, és kisebb-nagyobb megszakításokal végig együtt éltünk. Együtt kezdtük el ezt az életet, együtt fedeztük fel ezt a világot, ugyanazokat gondoltuk a színházról. Rengeteget beszélgettünk, csiszolgattunk egymás szerepein. Emlékszem, ő úgy játszott, hogy gesztikulálás közben mindig túl nyitottak voltak az ujjai, és így mutogatott, én meg mindig ütöttem a kezét, hogy zárja az ujjait... Ő meg ugyanúgy beszédtechnikázott velem; gyönyörű S-ei voltak, én meg azt utánoztam. Montágh Imre volt a beszédtanárunk, Iglódi István a zenészmesterséget tanította, Fábri Zoltán a filmes tanárunk volt. Valló Péternek is nagyon sokat köszönhetek. Rengeteget tanultunk ezekben az években. Attilával szimbiózisban éltünk: reggeltől estig együtt, aztán ha fiúk kirúgtak a hámból, akkor nem mindig jöttek a reggeli balettórára, de néhányan tartottuk helyettük a frontot.

- Aztán elvégeztétek a főiskolát.

- Igen, 1983-ban. Attilát rögtön leszerződtették a Vígszínházhoz, nekem viszont azt mondták, hogy gyakoroljak előbb egy kicsit vidéken. A fantasztikus Paál István, a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója keresett meg. Az Uránia mozi melletti egykori Erzsike Presszóban találkoztunk, ő egy órát késett és amikor megérkezett, rendelt egy sört rummal. Kapás Dezső tanárom még a főiskolán az egyik órán azt mesélte, hogy aki sört iszik rummal, az már az utolsó stádiumban van. Én nem ittam, nem dohányoztam, jó kislány voltam, arra se tudtak volna rávenni, hogy egy korty italt megigyak, és nagyon megijedtem ettől. Arra gondoltam, hogy "Úristen, ez az ember már a végső stádiumban van!" Elég furcsán beszélt, amit én, mint gyerek, nem értettem. Akkor még nem ismertem Paál Istvánt, még nem tudtam róla, micsoda tehetség, milyen különleges színházi ember. Visszamentem Horvaihoz, és mondtam neki, hogy én ettől nagyon félek, és így végül mégis kaptam a Vígszínházban szerződést. De nem ekkor kezdtem a Vígszínházban játszani, mert már a főiskola alatt, harmadik, negyedik évben is statisztáltunk. Úgyhogy nem is huszonhét, hanem huszonkilenc éve játszom a Vígszínházban. Már főiskolás korunkban kaptunk kisebb szerepeket, például a Szentivánéji álom-ban én voltam az Első Tündér, Feydeau Balek-jában, Marton László rendezésében pedig megkaptam a szobalány szerepét. Emlékszem, éjfélkor rakták ki a friss újságot a Blaha Lujza téren, és mi, fiatal színészek, odazarándokoltunk éjjel, hogy megnézzük, írtak-e rólunk, akár csak egy sort is, a színházi kritikákban.

- Azt mondtad, tíz év kellett ahhoz, hogy ismert és elismert színésznő váljon belőled.

- Igen, ez egy lassú, apró lépésekből álló tanulási folyamat volt, evolúció. Nagy szerencsém, hogy ide kerültem, mert a színház akkori vezetősége - és ez egyébként tradíció a Vígszínházban - figyelt arra, hogy amikor elindul egy fiatal színész, különböző szerepeken keresztül próbálhassa ki magát. Akkor is, ha egy szerepben még bizonytalan, nem olyan átütő, és szüksége van a fejlődésre, majd jön a következő szerep, amiről újra feljebb tud lépni. Én ezeket a lehetőségeket mindig megkaptam: Szép Ernő Május-ában, vagy Ionesco darabjaiban, A különórá-ban és A kopasz énekesnő-ben; mind a kettőben Reviczky Gáborral játszottam. Vagy a Ragyogj, ragyogj csillagom-ban, ami az első vígszínházi szerepem Kern Andrással. Az itteni színészektől nagyon sokat tanultam. Az, hogy Mrožek Tangó-jában 1985-ben Ruttkai Évával játszhattam és vele öltözhettem, bennem sok mindent megváltoztatott. Sok mindent megértettem akkor. Harminchárom év korkülönbség volt köztünk.

- Hogyan jött az ötlet, hogy rendezz?

- 1990 januárjában mutatta be a Vígszínház Gothár Péter rendezésében a Koldusoperá-t. Bár én egy kisebb szerepet játszottam benne, korán bejöttem beénekelni, és mindig csak később került rám a sor. Addig itt mászkáltam körbe-körbe a színházban, és álmodoztam a rendezésről. Horvai mindig a Csongor és Tündé-t akarta velünk megcsinálni, mert mi annak idején a főiskolán úgy jöttünk össze Attilával, hogy éppen azt a jelenetet próbáltuk, amikor Tünde azt mondja: "Hagyd virágzó ajkaidnak rám omolni csókjait", akkor ott megcsókoltuk egymást és ez volt az első csók. A Csongor és Tündé-t mindig meg akartam rendezni az osztálytársaimmal, de végül sosem jött össze. Aztán nem sokkal később hívtak vendégszerepelni Pécsre, hogy játsszak a Leonce és Léná-ban Kulkával, és legyek én Léna. Ekkor ismertem meg ezt a darabot, ami nagyon hasonlított szerkezetében a Csongor és Tündé-re, hiszen ugyanúgy egy bolyongásról szól, egy fiatalemberről, aki nem találja a helyét, de egyszercsak találkozik egy fiatal lánnyal, aki megváltoztatja az életét. Meg akartam rendezni. Csizmadia Tibor egykori évfolyamtársam volt akkoriban a Budapesti Kamaraszínház főrendezője, és neki mesélt a tervemről Böhm György. Így történt, hogy az Asbóth utcai színház első előadása a Leonce és Léna lett. Böhm György dramaturgként nagy segítségemre volt abban a munkában, ő azóta is fontos munkatársam. A Leonce és Léná-ban Attila, Szarvas Jóska és Pap Vera játszották a főszerepeket - mind egykori Horvai-tanítvány és mind a barátaim. Könnyebb volt úgy rendezni őket, hogy tényleg félszavakból értettük egymást, egy közegből jöttünk, egy nyelvet beszéltünk. Ez furcsa most nekem: amikor fiatal színészeket instruálok, sokkal több idő megy el azzal, hogy elmagyarázzam, pontosan mit akarok. Kikoptak mellőlem a régi emberek, a régi társaság, akikkel egy nyelvet beszéltünk. Pap Vera fontos kivétel, hiszen most is együtt lépünk színpadra a Mikvé-ben, és gyakran rendezem. Emlékszem, amikor a Főiskola után még a nyolcvanas években albérletből albérletbe költöztünk, Vera segített, és az ő huszonöt négyzetméteres szükséglakását adta oda nekünk, hogy lakhassunk valahol. Hiába írtuk a kérvényeket Farkasinszky elvtársnak a Tanácsnál, nem kaptunk letelepedési engedélyt Budapesten, mert én vidéki voltam, Attila pedig külföldi és csak négy évet töltöttünk a főiskola alatt a fővárosban, nem ötöt. Szóval beköltöztünk Vera lakásába, gyorsan ki is festettük, de négy nap múlva már fel is jelentettek minket a szomszédok, úgyhogy innen is tovább kellett állnunk. Emlékszem, volt egy olyan bérelt szobánk Attilával, ahol a főbérlőnk, egy idős asszony, kitette a férjét az erkélyre, hogy kiadhassa a lakása egyik szobáját. A színházban a kezdő fizetésünk 2600 forint volt, ez az albérlet pedig, szegény bácsival az erkélyen, 2500 forintba került. Így éldegéltünk azokban az években...

A teljes interjút elolvastatja az