Kepes: A játszma a nőkről szól

Három éve láttuk legutóbb képernyőn. Soha többé?

Tíz éve, amikor átestem egy betegségen, eldöntöttem: elég a rendszeres szereplésből. Inkább könyveket írok, tanítok. És kizárólag kedvemre való, színvonalas tévés munkákat vállalok. Ősszel lesz is ilyen az egyik csatornán.

Kereskedelmi csatornán – színvonalas?

Nem mondtam, hogy kereskedelmi tévében. De időnként az ottani vezetők lelkében is van igény a minőségre. Ami nem hoz nagy nézettséget, pénzt, de presztízst ad. Én ilyen „presztízstermék” voltam a kereskedelmi tévékben. Nincs ellenemre.

Nemcsak rendszer-, de minőségváltás is történt ’89-ben. Kevesebb lett a „presztízstermék”. Sokan háborognak is emiatt.

Engem nem lepett meg. Kamaszkoromat Dél-Amerikában töltöttem, később tanítottam az USA-ban. Láttam, kevés a minőség, sok a tucatáru. Mégis összeáll azokból egy viszonylag elfogadható kultúra. Magyarország a rendszerváltáskor ideálképekkel vágott bele a politikába, a kultúrába és a gazdaságba is. Sokan azt remélték: egy csapásra gazdaságilag prosperáló, demokratikus, kultúrára éhes ország leszünk. A kultúra esetében még a Kádár-korban elhitették velünk: az emberek vágynak a magaskultúrára. Miközben a brigádnaplókba beragasztott színházjegyeken sokszor még ott volt az ellenőrző szelvény. A rendszerváltáskor annyi történt, hogy lelepleződött a hamis tudat. Kiderült: a többség a lapos, könnyed olvasmányokat, szórakoztató filmeket, zenés színházat kedveli. Persze a minőségre is van közönség, csak kevesebb. Mindenütt így van a világon, s egy egészséges kulturális életben az ember ezt tudomásul veszi.

Egészséges az a kulturális élet, amelynek szereplői egyre többször emlegetik Aczél Györgyöt úgy, mint az utolsó képességes kultúrpolitikust?

Aczél idején mindenki a kultúra három T-je miatt berzenkedett. Akik ma azon siránkoznak, hogy nincs kultúrpolitika, azt hiszik: a kultúrpolitika az, ha irányítanak. Demokráciában a kultúrpolitikusnak az a feladata, hogy segítse a művek megszületését, s hagyja játszani a játékosokat. Nem lehet egyszerre alkotói szabadságot követelni, és visszasírni a pártállam atyáskodását. Képtelen helyzet volt, hogy a legfőbb pártvezetők intézték vezető írók, művészek lakásügyeit. Ők szóltak oda, hogy kapjanak soron kívül gépkocsit, művészeti díjakat, miközben mások meggebedve sem jutottak előre, ha valamiért nem érdekelték a hatalmat.

A jelen közélet egyéb őrületei vagy épp lehetőségei mennyire érintik meg?

Érzelmileg nehéz távolságot tartani, de praktikusan próbálok. Kaptam ajánlatokat a politika oldaláról, ám sosem mentem bele semmibe. Sikerült megtalálnom azt a szűk rést, ahol a függetlenségemet megőrizve is boldogulhatok.

Magánéletében csak idővel alakult ki ez a tisztánlátás. Azt írja könyvében: ötödik lánya születése után, harmadik házassága idején ismerte fel végre, hogy az élet a nőkről szól. Ők a kezdet és a cél. Miért tartott ez ilyen sokáig?

Első házasságomat még egyetemistaként kötöttem. Sokat tanultam belőle, de nem eleget. A másodikból sem. A harmadikban végre talán sikerült valamicskét bepótolnom a hatalmas lemaradásomból. Bár erről a feleségemet kellene inkább megkérdezni.

Efféle „tanulmányaiban” mennyire akadályozta, hogy meglehetősen kedvelték a nők?

Sajnos csak utóbb derült ki: jobban kedveltek, mint gondoltam. Ötvenéves koromban választottak a legszexisebb férfinak az egyik női magazin olvasói. Ha ez tizenhat évesen történik, kiegyensúlyozottabb kamaszkorom lett volna, nem szorongtam volna végig az életemet. De az is lehet: ha előbb észreveszem a nők figyelmét, egy majom válik belőlem.

Könyvében Polgár Judit az ön egyik bátortalan kérdésére fesztelenül vallja meg: férje volt életében az első férfi. Esetében példaszerű kapcsolatról beszélhetünk. Ön két évet töltött a közelükben. Mi a titkuk?

A férfi- és női szerepeket évszázadokon át a hagyományok alakították és határozták meg. A mai harmincas generáció feladata, hogy a különböző kultúrákból összeötvözzön egy új párkapcsolati modellt, amelyben a férfi és a nő is jól érzi magát, egyik sem áldozza fel magát a másik érdekében. Ehhez a férfi és női gondolkodásnak is változnia kell. Juditéknál ez sikerült. Rendkívül intelligens emberek, kölcsönösen tisztelik, becsülik egymást. Tudjuk, ez a hétköznapok szintjén nehéz ügy, pláne akkor, amikor az egyik fél világraszóló sikereket ér el. Judit ráadásul férfipáston küzd, miközben remek édesanya, feleség, nő.

Privát teljesítményéhez is hozzájárult édesapjának, Polgár Lászlónak híressé lett pedagógiai módszere?

A módszer és a Polgár szülők minden tiszteletet megérdemelnek. Szinte politikai küzdelmet vívtak a Kádár-korban. Szerintem Polgár László valójában abban volt korszakalkotó: nem fogadta el, hogy a nőknek női szerepet kell teljesíteniük az életben. Úgy nevelte a lányokat, hogy a férfiakkal egyenrangú félnek tekintsék magukat. De ebből még egyáltalán nem következett volna a boldog párkapcsolat. Sőt. Én kiskoruk óta ismerem a lányokat, s nem voltam biztos abban, hogy a speciális nevelés a privát életben is sikert hozhat. Ám a Juditék mellett eltöltött két év bizonyította: ő valóban boldog ember lett, és nővéreinek családi élete sem más, mint ha hagyományos módon nevelkedtek volna.

Polgár Judit férje, Font Gusztáv állatorvos nem a Polgár-módszer szerint nevelkedett. Ebből nem volt gond?

Neki voltak korábbi párkapcsolatai, tapasztalatai, amelyekből tanulhatott. Érzékeny, intelligens. Bár bizonyos szempontból nehezebb a helyzete, mint a feleségéé. Az olyan párkapcsolatok könnyen tönkremennek, amelyekben a nő sikeresebb a férfinál. Font doktorral megesik, hogy Mr. Polgárnak hívják. Nem könnyű egy férfinak feldolgozni az ilyesmit. Számára az is komoly feladat, hogy megértesse az emberekkel: a feleségében elsősorban a nőt szereti, nem a világhírű sakkozót. Miközben nagyon büszke a teljesítményére. De ők akkor is jól működnének, ha Judit történetesen könyvelő volna. Azt se felejtsük el, mert fontos az egyensúlyhoz: Gusztáv is sikeres a maga szakmájában.

A könyvéből kiderül: Polgár Judit akkor válik világsztárrá, amikor elhagyja az országot. Itthon valahogy nem igazi „celeb”.

Sajátos magyar pályafutás kell ahhoz, hogy valakit itthon világsztárnak tartsanak. Ha összejön, még az sem számít, ha a világban senki sem ismeri az illetőt. És vannak olyan világsztárok, akiket itthon sosem fogadnak el annak. Tény az is, hogy a Polgár családról nagyon sok negatív legenda keringett, ami befolyásolhatta a megítélésüket. Végigültem Judit számos külföldi interjúját, elkísértem több országba. Mindig okosan, szerényen nyilatkozik, szellemes, abszolút alkalmas lenne arra, hogy divatos hírességgé váljon.

Ír arról is, hogy ön sem igazán járatos a sakkban. Kaszparov például rendesen „kiakadt” egyik-másik kérdése hallatán. Bátor volt, vagy vakmerő, amikor vállalta a könyv megírását?

Ez a könyv nem a sakkról szól. A világnagyság sakkozókat általában olyan újságírók faggatják, akik oda-vissza ismerik a sakkvilágot. De azok nem tudnak megdöbbentő kérdéseket feltenni. Egy gyerek mindig jobbakat kérdez, mint egy okoskodó felnőtt. Én a sakkban gyerek vagyok. Közelükbe sem jutottam volna az élsakkozóknak, ha nem Juditot kísérem. Néztek is rám olykor, mint a futóbolondra: ezt meg honnan szalajtották?

Korosztályának sikeres tévés arcai közül kevesen vállalnák már a futóbolond szerepét, cserébe néhány izgalmas válaszért.

Édesanyám rendkívül bölcs asszony volt. Még azt is el tudta hitetni édesapámmal, hogy apám okosabb nála. Neki volt egy francia mondása: „Ha összehasonlítod magad másokkal, soknak tűnhetsz, de mérd csak meg magad, s rájössz, milyen kevés vagy.” Engem gyerekkorom óta ez az elv vezérelt. Így – még ha előnyösen kerültem is ki egy-egy helyzetből – saját mércém szerint sosem voltam elégedett. Nincs mire nagy mellénnyel lennem.

Kötetében hol direkt módon jelenik meg a Kádár-kor, hol áttételesen érződik máig tartó hatása. Leírja beszélgetését a sakkszövetség egykori nagy hatalmú vezetőjével, Kádár sakkpartnerével, aki egyéb ármánykodásai közt elmegyógyintézetbe is megpróbálta bejuttatni Polgár Lászlót. Mit érzett, amikor összetalálkozott az akkor már százegy éves múltbeli mumussal?

Megrázó volt. Tudtam, milyen sokat ártott az embereknek. Százegy évesen is gyanakvó volt, és szigorú. Mint egy öreg ragadozó madár. De már inkább szánalomra méltó, ahogy csöpögött az orra, minden második mondatától elsírta magát, s nem volt képes felhagyni az önigazolással. Megérne egy novellát. Róla is azt gondolom: nem szabad felejteni, de tudni kell megbocsátani. Tanulságos volt. A mai hétköznapjaink is tele vannak tanulságokkal. Jó lenne erre nem csak évtizedek múlva rájönni.