Eliramlik az élet

Hasonló tartalmú cikkeket a 168 Óra hetilap legújabb számában olvashat.

2021. december 28., 07:03

Szerző:

Az emberi lélek kivetülése, lidérces és felemelő látomás a Hoffmann meséi. Karácsony környékén E. T. A. Hoffmanntól ihletetten leginkább Csajkovszkij balettjét, a Diótörőt szokták adni. Most az Erkel Színház Offenbach operájával rukkolt elő.

Offenbach utolsó műve ez – már be sem tudta egészen fejezni –, sok kiugró sikerű, magas zenei igényű operettje után végül operai babérokra tört. Alkotása jellegzetesen romantikus: tombolnak a hatalmas érzelmek, a valóság és az álmok (gyakran lázálmok) összemosódnak. Kalandosan szerteágazó a történet, egyszerre akár gyönyörűek és rémisztőek a darabot uraló, fantasztikumba hajló víziók.

A Diótörő – bár Marika álmában szintén sok a rémséges mozzanat – leginkább gyerekeknek szóló mesévé, előadássá vált. Az viszont nem véletlen, hogy Offenbach E. T. A. Hoffmann novelláin alapuló operájának mostani premierjén egyetlen gyereket sem látok a nézőtéren. Felnőtteknek szóló mese ez arról, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, hogy a művésznek akár még a magánéletét is fel kell áldoznia azért, hogy igazán jelentős műveket alkosson. Székely Kriszta rendező azért is hozza előre, az előjátékba A múzsa áriáját, hogy rávilágítson erre a nehezen feloldható dilemmára, és bevezessen bennünket Hoffmann, a költő életébe, aki folyton-folyvást inkább szerelmes lenne, a barátaival kocsmázna az alkotás helyett. Mester Viktória igencsak impulzív figurának ábrázolja A múzsát. Ellentétben a költővel, ő abszolút ambiciózus, mindenáron meg akarja termékenyíteni, feszítő energiáitól hajtva még táncra is perdül. Meglehetősen szuggesztív, de nincs könnyű dolga. Meccselnek, húzd-meg, ereszd meg játékot folytatnak a költővel, akire bódító erővel hat a piálás, lecövekeli a dajdajozó baráti társaság, révületbe kergetik a nők. A múzsa pedig furtonfurt alkotni kergetné. Kálmán Péter, aki már A Mester és Margaritában is volt sátán, ezúttal több ördögi alakot is megformál. Előszeretettel mozdítják hátra a költőt, csábítják rosszra, lökdösik-taszigálják az elkárhozás felé. Ahogy Mester Viktória, úgy Kálmán is karizmatikus, ezért eléggé kiegyenlített mérkőzést látunk a rossz és a jó között, miközben az egyre sűrűsödő, fenyegetőbb, riasztó hangokat hallató zenéből sejthető, hogy a sötét erők kerekednek felül, nem lesz ennek jó vége. Kesselyák Gergely a tőle megszokott magas hőfokon vezényli a jó formában lévő zenekart. Szinte örvényszerűen közrefog, valósággal bekerít minket Offenbach áradó, olykor egyenesen tomboló muzsikája. A kórus szintén topon van, a tagjai nemcsak jól énekelnek, hanem fajsúlyos jelenlétükkel megfelelő közeget biztosítanak a különböző szituációknak. Gergye Krisztián koreográfiája szinkronba kerül az örvénylő zenével. Ebben az impulzív környezetben kellene állnia a sarat Hoffmann-nak. Időnként úgy érzem, hogy elvész benne. Nem mindig tudom eldönteni, hogy ez szándékos-e, a költő felett már annyira összecsapnak a hullámok, hogy ki sem látszik belőlük, vagy László Boldizsár nem elég jelentékeny a szerepben. De ha nem az, miért róla szól a mese? Miért ő van a középpontban, miért ő meséli el három szerelmének történetét? Ebben az előadásban némiképp elbillen a mérleg: a három szerelme jobban középpontba kerül, így Kolonits Klára jutalomjátékává válik a produkció. A három nőt, Olympiát, Antoniát, Giuliettát a három felvonásban rendszerint három énekesnő adja, hiszen egészen különböző karakterek, ráadásul valamennyire a hangfekvésük is eltér egymástól. Szinetár Miklós, aki negyven éve az Erkelben, majd később tévéjátékként is megrendezte a Hoffmann meséit, ezt a megoldást választotta. Székely Krisztát érdekes módon kettős verzió színrevitelére kérte az Operaház vezetősége. Az első variációban a kivételes tehetségű Kolonits brillírozhat, a másodikban három fiatal kap lehetőséget. Kolonits nem csak bámulatos énekesnő, hanem remek színész is. Nem okoz gondot neki hitelesen visszafiatalodni. Az sem, hogy érzelmeket megcsúfoló robotnőként vonzónak mutatkozzon, majd működésképtelenné válva elemeire essen szét. Hódít és eltaszít; ölel és jéghidegen néz. Megkerülhetetlen, de azt akarja, hogy megkerüljék. Csalfa reménység, aki újra és újra lerázza magáról a férfit, hitegeti, vérét forralja, felajzza, de mindig kisiklik a kezei közül, kétségek között hagyja.

Ezerarcú nő, akivel Hoffmann-nak nincs szerencséje, és olykor tán nem is akarja, hogy legyen. Ebben a felállásban a nő fajsúlyosabb nála, ezért tán tart tőle, másrészt azért mégiscsak vonzza az alkotás is. Lelkiismeret-furdalása van amiatt, hogy nem hozza ki magából, amit lehetne.

Pallós Nelli nem alkalmaz felvonásonként különböző díszleteket: aki például andalító velencei képre számít, csalódni fog. Elegáns pályaudvar jobbféle restijében történnek az események, érzékeltetve, hogy a főhős (vagy antihős) örökös átmeneti helyzetben van. Még a menetrendet mutató táblát is látjuk, ahogy például szakít Antoniával, elmegy a róla elnevezett gyors. És vele mindinkább eliramlik az élet. Az előadás ugyanis erről, az eltékozolt életről is regél. Arról, hogy nem hozzuk ki magunkból, ami bennünk van, mert mi is lusták vagyunk, és a körülmények sem a legkedvezőbbek. Próbálkozunk, próbálkozunk, elcsüggedünk, igyekszünk kikecmeregni a gödörből, visszahuppanunk, de csak kiküzdjük magunkat, hogy esetleg hamarosan még mélyebbre kerüljünk, és kifulladva, kiégve, hitehagyottan, egyszer csak feladjuk. Végül ott fekszik a bárpult előtt Hoffmann holtan, de ez különösebben már senkit sem érdekel.

Szomorú, de töprengésre késztető, szép mese, telivér zenével, kalandosan érdekes eseményekkel, áradó hangokkal, többnyire jó alakításokkal. A meghajlásnál a nézők zöme hosszú vastapssal ünnepel. Néhányan „búúúúúznak”, ami bizonyos országokban a kifütyülést helyettesíti. Valószínűleg hiányolták a festői díszleteket, bár Pattantyús Dóra színkavalkáddal felérő jelmezeire nem lehet különösebb panaszuk. Feltehetően derűsebb látásmódra vágytak, olyan virgonc vidámságra, életteli forgatagra, mint ami Offenbach operettjeiben megjelenik. De a Hoffmann meséi a hattyúdala, ekkor már borúsabban látta a világot a szerző. Verdi sok tragikus történet megzenésítése után a Falstaffban még egy jót röhög rajta. Offenbach temérdek nevetés után búcsúzóul sírva fakad.đĐ

(Hoffmann meséi, Erkel Színház)

Tegnap 18:45

Egy nappal 88. születésnapja előtt, január 26-án elhunyt Chochol Károly Balogh Rudolf-díjas fotóművész, fotóriporter – közölte hétfőn a Magyar Fotóművészek Szövetsége.

Február 4-én A Budapesti Fesztiválzenekar és a Müpa közös megrendezésében ismét megtartják a koncertszezon egyik legpördősebb, legintenzívebb fesztiválját, a Prokofjev-maratont. Az egynapos fesztiválon lesznek nagyzenekari koncertek, intim kamarazene, filmvetítések és ingyenes hangversenyek is.

Európában is egyedülállóan veszélyeztetett múzeum és kulturális tér lett a budapesti, az államszocialista rendszer művészeti értékkel is bíró szoboralkotásait egybegyűjtő Memento Park, derült ki az intézmény közleményéből.

Az Adult Swim kedd este bejelentette, hogy minden együttműködést megszakított Justin Roilanddal, miután az ügyészség testi sértéssel és személyes szabadság korlátozásával vádolta meg az egyik legnépszerűbb animációs sorozat társalkotóját.