Kávéházi történet

Ez az év bővelkedett zaftos, gyomorforgató színházi történetekben.

Az alábbi história nem mérhető hozzájuk. Ez csupán egy finom, decens, kávéházi affér, aprócska és pikáns, mint a dús ebédeket követő desszert. Ha az ember már torkig van, és csak a szeme kívánja a csemegét, akkor rendel efféle édességet.

Ám mivel nem minden tanulság nélkül való, röviden elregélném.

Hol volt, hol nem volt, működött Pesten egy icipici színház. Úgy hívták: Pinceszínház. E mini teátrumnak szerény személyem volt a művészeti vezetője.

A Pinceszínházat – néhány más, kerületi kulturális intézménnyel együtt – pályázat útján kinevezett igazgató vezette: Z. Z.

Történetünk, mint sok más mese, egy királyi paranccsal kezdődött. A Király – a kerület újonnan kinevezett polgármestere – egy nap kihirdette: aznaptól nem Z. az igazgató.

A király azért király, hogy döntését ne indokolja.

Így is lőn. 2011 januárjában egy magyar írót ültettek az igazgatói székbe, K. Z.-t.

Az Íróról tudvalevő volt, hogy az idő tájt kemény munkával fáradozik a magyar filmszakma megszüntetésén is. Mindenesetre az Író – akinek így már dupla teher nyomta a vállát – körülnézett a vidéken, akarom mondani a kerületben, számba vett ezt-azt, majd pár hét múlva felhívott, hogy ellátogatna az általa felügyelt teátrumba.

Telt-múlt az idő. Egy nap az Író segédjével együtt beviharzott a Pinceszínházba, frissen, tettre készen, mint a forgószél. Már benne jártunk a februárban. Jómagamnak az a feladat jutott, hogy összetereljem a munkatársaimat, mind a tizenegyet.

Körbeültük az asztalt. Az Író köhintett, megszemlélt minket, majd hamiskás mosollyal közölte: ő bizony tisztogatni jött. A jelenlévőknek fejletlen humorérzékük volt, nem nevettek. Később az Írót körbevezettem az épületben, s ő jó gazda módjára alaposan meglapogatta a nézőtér bársonyüléseit. Aztán a picinyke színház leheletnyi irodájában tréfálkozásból komolyra váltott. Szomorúan elpanaszolta, hogy a párt csúnyán kibabrált vele, a filmszakma éléről hamarosan leváltják, sőt vizsgálódnak is ellene, mintha gonosztevő lenne.

– Az a tanulság, hogy a magyar filmrendezők gazemberek – dőlt hátra bosszúsan, és az sem zavarta túlzottan, hogy e nagyvonalú szórásba én is beleestem.

Újabb két hét telt el, az Író eltűnt, nyilván buzgón tevékenykedett a filmszakma romjain. Jómagam elkezdtem tervezni a jövőt. Rendezőkkel, színészekkel tárgyaltam, megegyeztem velük az elkövetkező évaddal kapcsolatban, hiszen mégiscsak ez volt a munkám.

Márciusban az Író telefonált.

– Valamikor, a nem túl távoli jövőben – búgta a kagylóba – csak úgy mellékesen majd le kéne ülnünk diskurálni. „Fecsegni”, így mondta. Mint két egymást tisztelő kolléga. – Majd keresünk valami kellemes helyszínt – tette hozzá bársonyosan.
Az élet barátságos színtérnek tűnt, mint a jó mesékben.

Remek idő volt, akkortájt már bekacsintott a tavasz. A Ráday utca egy komfortos kávézójába beszéltük meg a randevút, füst és kávéillat úszott a levegőben.

Az Író egy asztalnál ült, társaságban, pár hete szerződtetett munkatársaival tervezte a szép jövőt. Mosolyogva intett, hogy keressek magamnak egy helyet, nemsokára ő is csatlakozik. Találtam asztalt, rendeltem egy limonádét.

Az Író pár perc múlva lehuppant mellém, kedélyesen körbemutatott:
– Ide járok, imádom – avatott be, s melegen érdeklődött a hogylétem felől.

Itt tennem kell egy nyúlfarknyi kitérőt. A hogylétemről. Voltak baljós sejtelmeim. Hetedik érzék, ilyesmi. Ezért néhány héttel e kávéházi csevej előtt bejelentkeztem a Király egyik helytartójához, akit a hétköznapok nyelvén úgy neveztek: a Kerület Kulturális Alpolgármestere.

Az úr és kolléganője az irodájában fogadott. Felhívták a figyelmemet, hogy új módi lépett életbe. A tömegek felé kell fordulnunk! Amennyiben ezzel egyetértek, emelte fel mutatóujját a Kerület Kulturális Alpolgármestere, úgy ő a védőernyő szerepét játssza majd a továbbiakban. Igen-igen tetszett nekem a kifejezés, terjesztettem is a város széltében-hosszában, hogy van nekem egy védőernyőm, maga az Alpolgármester Úr, személyesen.

Így hát a kávéházban, ahol az Író ilyen barátságosan megtudakolta, hogyan is érzem magam a bőrömben, megnyugtattam, hogy egy jókora, fekete esernyőt vizionálok, amelyet óvó mozdulattal erős kezek tartanak fejem fölé a szörnyű viharban.

Bazsalyogtunk.

– Hogy megy a színház? – kíváncsiskodott ő.
Nagyjából vázoltam az elmúlt hetek eseményeit, a körvonalazódó jövőt.

Piciny szünet támadt.

– Ki adott neked erre felhatalmazást? – ráncolta az Író fenyegetően a homlokát.
A kávéház tompán morajlott körülöttünk.

Elmagyaráztam az Írónak, hogy egy színház bizony így működik. Januártól megtervezik a szeptembertől kezdődő évadot. Nem válaszolt rögtön, homlokán sűrűsödtek a redők.

Biciklis küldönc lépett be, körbenézett, felfedezett minket. Átvágott a helyiségen, megállt fölöttünk, és szó nélkül kezdte kipakolni az asztalra a mappákat. Az Író köhintett.

– Ha nem zavar téged – súgta fesztelenül –, aláírnám itt ezeket a filmes ügyeket.
Nyomban elő is vette a tollát, nekiveselkedett. Igyekeznie kellett, mert jókora paksaméta került pillanatok alatt az asztalra. Kihörpintettem a limonádémat, a földre helyeztem a poharamat. Kellett a hely.

– Hát – mondta az Író sokat sejtetően, miközben sebesen szántotta a tolla a papírt –, van itt egy kis probléma.
– Micsoda? – adtam a bambát.
– Másképpen képzelem a színház jövőjét – hadarta, és nem nézett fel; lapozott és szignált.

Erősen az ernyőre gondoltam. Valami olyasmit motyoghattam, hogy „beszéljük át”. Bár az volt a gyanúm, hogy alapos értekezésre ilyen serény munka mellett, mint amit most végez, nem nagyon lesz módunk. Rendületlenül írt alá.

– Más színházat képzelek, ennyi – dörmögte az Író fesztelenül.
– Mihez képest, hiszen egyetlen előadást sem láttál? – játszottam tovább a hülyét.
A küldönc felfigyelt. Megigazította hatalmas, barna oldaltáskáját.

– Egyszer jártál a színházban életedben – emlékeztettem –, meg is vizsgáltad a bársonyülések minőségét, azokat szeretnéd kicserélni?
Az Író szorgosan gyakorolta a szignóját, semmi pénzért nem hagyta volna abba.

– Más személlyel képzelem el a továbbiakat, ennyi – szűrte a szavakat ajkai közül, alig lehetett a nagy nyüzsgésben hallani.

Rapid eltávolításom és a temérdek súlyos aláírnivaló nem mindennapi koncentrációt követelhetett. Nem színlelhettem tovább az értetlent.

– Most éppen kirúgsz? – érdeklődtem.
A küldönc előzékenyen segédkezett. A már aláírt példányokat visszahelyezte a mappába, hogy ezzel se kelljen a kuncsaftnak törődnie. Hegyezte a fülét.

– Kérlek, ne légy agresszív! – figyelmeztetett az Író.

Úgy a negyvenedik kézjegyénél tarthatott.

Egyfolytában azon töprengtem, tudja-e, mit ír alá. Hátha elrejtették a paksamétában valakinek a halálos ítéletét. Vagy gyanútlanul elutasít egy Oscar-díjas filmtervet. Nem szerettem volna megzavarni felelősségteljes munkájában. Valami olyasmit rebegtem félhalkan, hogy talán elkésett az időzítés. A színházi törvény egyik cikkelye kimondja, hogy felmondani csak az adott év februárjáig lehet.

Az Író kezében egy pillanatra megállt a toll. Úgy lebegett az iratok fölött, akár a végső csapásra készülő nehézbombázó. A küldönc egyik lábáról a másikra nehezedett, csikordult a bakancs.

– Nos, ez esetben – öblögetett az Író elégedetten – a nyugdíjazásodat választjuk. Hány éves is vagy te tulajdonképpen?
Sebesen utánaszámoltam. Eközben a bombázó dugóhúzóba került, és lezuhant az előtte fekvő lap aljára.

A küldönc kissé elmosolyodott. Neki bezzeg volt humorérzéke.

Nem is maradt más hátra, mint hogy megnyugtassam az Írót: nem zavarnám, bátran dolgozzon csak tovább. Feltápászkodtam, kifizettem a limonádét. Elmenőben még láttam, ahogy lassan, biztosan legyűri az irathalmazt. Remek csuklója volt.

A történet, miként beharangoztam, említésre is alig méltó. De azóta tucatnyi hasonló kis mesével találkoztam. És elábrándoztam azon: hány száz, sőt hány ezer ilyen tündéri eset zajlott a lassacskán mögöttünk hagyott évben, mennyi ilyen, félig elmenőben lebonyolított, megható búcsúzás! Kávéházban, liftben, szűk szobákban, minisztériumok portáján vagy öblös, homályba vesző folyosókon. Ha valamennyit elmesélhetnénk! Ha összegyűjthetnénk ezeket az elbocsátó, kacagtató históriákat egy vaskos könyvben, milyen sokat mondanának el emberhez méltó korunkról, amelyben éltünk, így a 21. század második évtizedének elején.

Az én mesémhez függelékként még annyit: novemberi távozásomig már csak egyszer volt szerencsém látni az Írót. Április végén bemutatót tartottunk a színházban, Forgách András megrendítő darabját mutattuk be Leni Riefenstahlról. A színmű a hatalomhoz törleszkedő művész drámájáról szólt, amelybe, témájánál fogva, sok komikus elem is belefért.

Az Író az előttem lévő sorban ült, még a tarkója is fénylett a büszkeségtől. Éppen csak köszöntöttük egymást.

Itt a vége, fuss el véle. Aki nem hiszi, járjon utána.