Katz humora
Alex Katzot úgy mutatja be a kiállítás kísérőfüzete, mint körülbelül a legfontosabb amerikai művészét korunknak. Ami így, ebben a formában, ahogy mondani szoktuk, némileg túlzás, de az kétségtelen, hogy Katz ma nemcsak népszerűség tekintetében tartozik a nemzetközi művészvilág felső decilisébe, de hatásában is.
A hiperrealizmus és a képregény határán mozgó portréival éppúgy iskolát teremtett, mint hatalmas kültéri plakátjaival (mondjunk inkább falragaszt) és méretes krétarajzaival.
Arra nem sikerült rájönnöm, miképpen alakult ilyen bensőségesre Katz és az Albertina viszonya, de hogy az, ahhoz nem férhet kétség. Az amerikai festő többször is kiállított már a bécsi múzeumban, sőt az évtized elején az Albertinának ajándékozta különböző eljárásokkal készült grafikamásolatait (ez egy fokkal bonyolultabb azért ennél, de ne vesszünk el a részletekben, az ajándékozás tényét nem fenyegeti veszély), most pedig, nyilván összefüggésben ezzel a tárlattal, mintegy hatvan festményét, rajzát. (Azért persze marad is: Katz az egyik legtermékenyebb festője korunknak. Csak feleségéről, Adáról mintegy kétszázötven portrét készített eddig, s egy ízben felállította a gyorsfestés világrekordját is.)
Egyszóval nem ismerem a bécsi kötődés gyökerét (felmenői az októberi forradalom után vándoroltak ki Oroszországból, de ő persze már Brooklynban született, 1927-ben), de ez mindegy is: nekünk maradjon az öröm, hogy ezen a réven elég jól végigkövethettük ezt a dinamikus festői pályát.
Aki még nem látta, úgy képzelje el, mint egy jókedvű, önironikus Fehér Lászlót. Telt színek, erős vonalak, határozott szerkesztés, realisztikus figurativitás. De persze van benne valami csintalan jókedv, valami játékosság, valami könnyedség is: ettől van, hogy sosem merevedik bele a saját maga által levédett irányba, hogy nem fog rajta az idő, és hogy minden jól felépített marketingterv ellenére igazán szerethető.
Nádas Sándor
