Karády 100
El tudják képzelni Karády Katalint százévesnek? Vagy csak öregnek, egyáltalán? Ugye, nem. Karády olyan ikon, aki mindig megmaradt fiatal, hódító nőnek.
Pedig nyolcvan évet élt, de ő és a világ mindent megtett azért, hogy megmaradjon a végzet asszonyának. Pályája mindössze tíz évet ölel fel. Szinte csak harminc, amikor a Halálos tavasz hősnőjeként egy csapásra meghódítja a filmvásznat és a közönség szívét, és negyven körül van, amikor végleg eltűnik a színről. (Egyes vélemények szerint a pálya már negyvennégy végén, a Gestapo fogságában véget ért, a többi csak halvány utórezgés, és annak is gyorsan vége szakad.) Akárhogy is, az a különös jelenség, amelyet mi Karádynak hívunk (noha nem így anyakönyvezték), mindössze néhány évig ragyogott igazi csillagként a honi filmművészet egén (szándékosan nem mondok színházművészetet, mert a világot jelentő deszkákon sokkal kisebb sikereket ért el, mint a vásznon), de az tény, hogy egy évszázadra biztosan beírta nevét a magyar kultúrtörténetbe.
Most, születésének századik évfordulójára készült-készül ez-az: lemez, hasonmásverseny és emlékest, lesz filmvetítés, koszorúzás, effélék. E sorba illeszkedik Kelecsényi László könyve is, amely voltaképp a kilencszáznyolcvannégyben napvilágot látott munka átdolgozott, továbbírt és százasított változata. Kelecsényi, aki fejezetlevelekből állította össze művét (írt a rajongóknak, az idegenedőknek, sőt magának a művésznőnek is), két újabb levéllel egészítette ki a könyvet. Az egyik a mű utóéletét, a másik a Karádyét tekinti át, így téve teljessé az írást.
A Pallas Páholyban tartott könyvbemutatót különös esemény tette emlékezetessé. A közönség soraiból szólásra emelkedett egy idős úr, aki elmondta, hogy az ő életét (is) Karády mentette meg egykor. Ezzel erősítette meg Kelecsényi Karády-képét, aki egy tehetségben szerény, emberi tartásban erős asszonyt mutat fel nekünk.
