Karácsonyi dickenses

Lívia néni oszlopos tagja volt annak a társaságnak, amely anyám halála után fejébe vette, hogy törődik sorsommal, figyelemmel kíséri pályafutásomat. Nyolcan voltak, nyolc egykori kolléga a hajdani kultuszminisztériumból, ahol anyám is dolgozott. Ebből az elhatározásból aztán a gyakorlatban az lett, hogy minden évben karácsony előtt megjelent nálunk a nyolcak csoportja, megvizsgálták, nőttem-e, híztam-e, tudom-e már az Anyám tyúkját, aztán elővették az ajándékaikat, télikabátot és sísapkát, indiános könyvet és Ki nevet a végén?-t, aztán elüldögéltek még egy órácskát a nagyszobánkban nagyanyám isteni rétesét majszolva s megbeszélve, mi minden történt velük az elmúlt ünnep óta – hiszen közben őket is szétfújta a változások szele.

Magamban Jézuska brigádnak hívtam a társaságot, és nem lehet mondani, hogy feltétlenül örültem volna a látogatásuknak. Az ajándékok persze jól jöttek, bár a ruhák jobbára nagyok voltak rám, anyám kollégái rendszeresen túlbecsülték fejlődési potenciálomat, viszont az érkezésük előtti napok rettenetes feszültségben teltek, nagyanyám takarított és ablakot mosott, s közben engem dresszírozott, hogy ne rágjam a körmöm és ne csavargassam a hajam és köszönjek szépen és álljak egyenesen. A nagy nap reggelén felöltöztetett puccparádéba, aztán rám parancsolt, hogy üljek szépen, ne koszoljam össze magam: gondolhatják, mennyire vártam az egészet. De hát nagyanyám nagy reményeket fűzött ezekhez a kapcsolatokhoz (mind-mind komoly ember, egy diplomás valaki), azt remélve, hogy ha ő már nem lesz, a hajdani kollegák majd tovább egyengetik pályafutásomat.

Amennyire emlékszem, tizennégy éves koromig tartott ez a lendület. A középiskolára már csak hárman maradtak. Egy vénkisasszony franciatanár, Irma néni, aki komolyan fontolgatta, hogy örökbe fogad, Munk Bandi bácsi, aki velemkorú fiának születésnapját rontotta el folyton a jelenlétemmel, és Lívia néni, aki akkoriban – egy negyedszázadon át – szülővárosom híres-neves gépipari technikumának volt az igazgatója.

Gyerekszemmel borzasztó fényes állásnak látszott ez az igazgatóság, közvetlenül a Jóisten után következett a sorban, Lívia néninek azonban a mellőztetés terepe volt. Azelőtt, az ötvenes években magasabb sarzsikat is viselt a békeharc megannyi posztján (volt a kultuszminisztérium személyzeti főnöke is, például), de aztán, ahogy akkoriban mondták, odafönt ejtették, talán túl vonalasnak tartották, kitették külvárosi igazgatónak. Ezekről nekem akkor persze semmi fogalmam nem volt, a későbbi évtizedekben akadtam össze itt-ott élete egy-egy szakaszának tanúival, e mozaikokból próbálom összerakni élettörténetét, melyben még mindig több a homály, mint a bizonyosság. De akármi lesz is a végeredmény – ha lesz egyáltalán –, nekem mindig az a Lívia néni marad, aki ha meglátott, elmosolyodott, aki egészen kicsiny koromtól kezdve felnőttként kezelt, s akivel mindig mindenről el lehetett beszélgetni. S aki – ebben biztos vagyok – segített volna, ha kell.

Kortalan negyvenesnek emlékszem rá, Karády-frizurát viselt, hozzá széles, csontos, kissé keleties arcot, és sötétkék kiskosztümöt fehér blúzzal, melyet a nyakánál borostyánkő brossal fogott össze. Bacsó, ha akarja, róla is mintázhatta volna Gogolák elvtársnő figuráját, igaz, az ő szoknyája mindig illedelmesen öt centivel a térd alatt ért véget: egész megjelenése a rendíthetetlenséget és a megközelíthetetlenséget sugallta, szigorú volt és kérlelhetetlen, a beosztottjai, azt mondják, épp eléggé féltek tőle, nála nemigen lehetett hibázni. (A nemigent javítsuk is át nemre.) Ennek az állapotnak a mélységeit persze nem ismertem, de azt azért láttam, ha bementem a technikumba, hogy katonás rend és kikezdhetetlen tekintély forrasztja ott az ajkakra a szót. Azért is volt különösen kedves látvány, hogy láttomra felderülnek az arcok, kisimulnak a homlokok. Á, itt van az a kis árva (ki az évek során közepes, majd nagy árvává serdült), az igazgatónő örülni fog, és egy kicsit nekünk is nyugtunk lesz – ez volt az arcokra írva. Úgyhogy nagyon a tenyereken lettem hordva, kivel csak találkoztam a hatalmas, békebeli iskolaépületben, az mind megkérdezte, hogy vagyok, kérek-e valamit, és mindenki rám mosolygott és simogatott rajtam egy keveset. Jó volt akkoriban nekem lenni abban a technikumban, annyit mondanék.

Az összejövetelek egyébként hasonló koreográfia szerint zajlottak. Megérkeztem, leültettek a tágas igazgatói előtérben, és beszóltak Lívia néninek, ő hamar abbahagyta, amit épp csinált, kijött értem, komoly arccal kezet rázott velem, és betessékelt az irodájába. Még kiszólt a titkárnőnek, hogy senki se zavarjon minket, aztán nekiültünk beszélgetni. Átestünk a kötelezőkön (hogy vagyok, mi történt velem legutóbbi találkozásunk óta, mi van kedves nagyszüleimmel), aztán jöhetett a szabadon választott. Mindenféléről beszélgettünk, ami épp beesett az ablakon, a holdrakétákról és a bárányhimlőről, Tolsztojról és a magashegyi turizmusról, ahogy jött. Lívia néninek imponálóan biztos ítéletei voltak bármely tárgykörben, igaz, széles körű és naprakész tudás párosult hozzájuk. Érdeklődve hallgatta végig, én hogyan látom a dolgot, és ha véleményünk eltért, nem akart meggyőzni a maga igazáról. „Majd rájössz te is!”, mondta, és mosolygott hozzá. (Se mosolyogni, se tegeződni nem látta senki rajtam kívül.) Volt egy sorsfordító beszélgetésünk is, amikor megmondtam neki, hogy nem akarok a technikumába járni. Engem az irodalom érdekel, nem a fémipar. „Igazad van!” – mondta, aztán még hozzátette: „Nagyanyádat meg bízd rám!” (Ő erőltette szegény ezt a vonalat, hogy legyen valami szakma a kezemben, ha velük valami történik.)

Nem vittem túlzásba ezeket a látogatásokat, évente kétszer-háromszor tűntem föl a Dózsa György úton. Lassan kialakult, hogy az egyik látogatás a téli szünet előtti utolsó napon, a Jézuska meg az én születésem között essék meg. És lett annak egy olyan koreográfiája, hogy a beszélgetés végén Lívia néni azt mondta:
– Egyet kívánhatsz!
És én kívántam. Egy könyvet, amire vágytam, egy színházjegyet, mozibérletet vagy egyujjas kesztyűt. Az ajándék aztán, Kondár pedellus úr közvetítésével, meg is érkezett a fa alá.

Abban az évben egy kicsit várnom kellett kinn – valami értekezlet húzódott el –, leültem egy padra a folyosón, ahol már ült egy loncsos hajú, sápadt legény. Sütött róla a szegénység.

– Te is az igazgatóra vársz?
– Ja.
– Milyen ügyben?
– Most fognak kivágni.
Nyeltem egy nagyot. Meg még egyet.

– Mit csináltál?
– Hiányoztam. Sokat. Igazolatlanul.
Ültünk egy percig hallgatagon. Aztán szinte suttogva hozzátette:
– Beteg az anyám. Trógerolok a piacon.
Akkor nyílt az ajtó, és a mosolygós titkárnő beinvitált. A beszélgetés végén, az ominózus kérdés hallatán, a magam számára is váratlanul, azt mondtam:
– Ül kinn egy fiú. Arra kérem, ne csapja ki.
Láttam az őszinte döbbenetet Lívia néni arcán. Összeszorította a száját, úgy válaszolta:
– Késő van, menned kell. Üdvözlöm az öregeket.
Se mosoly, se kézfogás.

A történet itt véget ér. Nem tudom, mi történt a sápadt fiúval, megkérdezni se mertem, és sose láttam többé. De arra jól emlékszem, mennyire tudtam örülni annak a beszédes semminek ott a fa alatt.

Hosszú órákig képes voltam azt gondolni magamról, hogy jó ember vagyok.