Kaddis jó barátért

Szűkebb értelemben, hogy úgy mondjam, hivatalosan, egyikünk sem tartozott a céhhez. Ha úgy vesszük, én még inkább, mert nekem szovjet és keletnémet könyvek fordítása mellett időről időre sikerült elsütnöm néhány verset, jobbára vidéki folyóiratokban. Imréről azonban legfeljebb azt lehetett tudni, német műveket ültet át magyarra, ha jól emlékszem, akkor éppen Tankred Dorst drámáját, később pedig Joseph Rothot. Hugo von Hofmannsthalt, Elias Canettit, s végül, amiért legkevésbé irigyeltem, Wittgensteint.

Egy ebédlőasztalnál ültünk két másik szerzőtárssal, és kötetlenül csevegtünk. Pontosabban Kertész beszélt, mi nevettünk, vihogtunk, nyerítve röhögtünk, mikor hogy. Ő ugyanis bármit mondott, vicc lett abból, bármit mesélt, anekdota. Drámai előtörténete bennem csak lassan, mozaikszerűen állt össze, de akkor néha torkomon akadt a nevetés. Pedig elég takarékosan bánt saját életanyagával, mondván, ami abból közérdekű, magunk is elolvashatjuk hamarosan.

S valóban: 1975-ben könyvesboltokba került a Sorstalanság. Különösebb feltűnés nélkül. Érthető: ötezer példányt nyomtak belőle, és hivatalosan vájtfülűeknek szánt „rétegirodalomként” kezelték, amelynek nem kellett túlzott reklámot biztosítani. Az 1944-es magyarországi deportálások témája nehezen illett bele a „láger legvidámabb barakkjának” közérzetébe.

Hogy Kertész akkor egyáltalán bejuthatott a köztudatba, főleg néhány érzékenyen olvasó pályatársnak, így Ács Margitnak és Spiró Györgynek volt köszönhető.

Én roppant izgalommal olvastam a regényt, legalább akkorával, mint a hatvanas évek közepe táján Jorge Semprun A nagy utazását. A szöveg hipnotikusan visszavitt fiatalkoromba, amikor nem művelődés, hanem igazságkeresés céljából olvastam a könyveket. Ráadásul a Kertész-főhős Köves Gyurit lelki rokonomnak éreztem. Tökéletesen emlékeztetett azokra az örökké éhes, kíváncsi gyerekekre, akikkel együtt nevelkedtem különféle zsidó gyermekotthonokban. Közben világos volt számomra, hogy a Sorstalansággal rendkívüli formátumú író robbant be a magyar irodalomba, és – őszintén szólva – zavarban voltam, hogy a közös szigligeti ebédlőasztalnál még mindig ugyanazzal a kimeríthetetlen humorú emberrel ülök együtt, akit azelőtt ismertem. Vajon ennek a kedélynek mely zugában rejtőzhet az a szakadéknyi tragédia, amely a szövegekből derül ki? – kérdeztem magamban. És persze a „befutáshoz” kellett az 1988-as, 1989-es esztendő is, amikor a tabuk leomlottak, és Imre a Kőbányai János által éppen újraindított Múlt és Jövőben jelentkezett a Gályanaplóval.

Ekkor már német nyelvterületen is érdeklődni kezdtek iránta. A Sorstalanság először a kelet-berlini Rütten & Loening kiadónál jelent meg, sajnos éppen 1990 tavaszán, amikor az NDK-t már mesterségesen kellett lélegeztetni – maga a kiadó hamarosan megszűnt. Így terelődött a német pálya két évvel később Nyugat-Berlinbe. A Rowohlt azonban a Kaddissal indított, amelyet két fordító ültetett át rohamtempóban, a Sorstalanságot pedig újrafordíttatták. Az első nyilvános bemutatkozások, a bécsi Alte Schmiedeben és a frankfurti Palais Jaltában, amelyeknél örömmel vállaltam a házigazda szerepét, nem csábítottak nagy közönséget, ez azonban Imrét kevéssé zavarta. Elemében érezte magát, s vonzó, közvetlen személyiségével is hatott.

Ezeknek az éveknek az oldottsága később alábbhagyott, két okból: az egyik a pártharcokból kibontakozó agresszív gyűlöletkultúra, amely a magyar rendszerváltás kísérőjelensége volt. Ebben nyilván komoly szerepet játszott a külhoni siker, amely hazánkban Liszt Ferenc óta gyanúsnak számít. Végzetesebb volt azonban, hogy Imre, aki egyetlen párthoz sem állt közel, önkéntelenül belesodródott a „kultúrharcba”. Tulajdonképpen írói témája, a holokauszt hatott kihívásként a régi-új szélsőjobb szemében. Ő a dicstelen kampányt, rettenetes személyes támadásokat, magyarságának kétségbe vonását nagyon megszenvedte, és nyilvános dacreakciókkal viszonozta. A másik ok az évezred elején diagnosztizált Parkinson-kór volt, amely alkotóerejét rombolta, fizikai mozgásterét szűkítette. Az egyidejű Nobel-díj csak rövid időre enyhítette a szenvedést. Végül belefáradt a harcba, és udvariasan elfogadta egy – hogy úgy mondjam – udvariatlan kormány udvariasnak szánt kitüntetését.

Erősen él bennem a kép: a 2003-as könyvfesztivál idején Günter Grasszal közös beszélgetésüket vezettem a Budapesti Kongresszusi Központ zsúfolásig megtelt nagytermében. Grass három évvel idősebb volt Imrénél, ám összehasonlíthatatlanul jobb formát mutatott. Bármiről faggattam, gyorsan, felkészülten, nyomdakész mondatokban reagált. Ha Imrét kérdeztem, előbb szünet következett, s csak aztán jött a lassú, megfontolt válasz. Ebben a tétovaságban benne volt a fáradtsága, de – úgy gondolom – valami más is: az a belátás, hogy még a legfelszínesebb kérdés is megérdemel némi gondolkodási időt, vagy – mint ő mondta volna – „gondolatnyi csendet”.