Kádár zoknija és a nők
A feltáratlan tényanyag törvényszerű zsugorodásával a történetírók hajlamosak lettek inkább a részletekben turkálni. Például: milyen lehetett Hitler emésztése a végső nap reggelén, vagy milyen színű nyakkendőt viseltek a Titanic-keringőt játszó zenekar tagjai. Nem tagadom, kedvelem azokat a könyveket, amelyek nem közölnek semmi meghökkentően újat, ám segítenek a helyükre billenteni feledésre ítélt emlékeket. Tóth Eszter Zsófia új kötete ilyen.
Mozaikok, életútinterjúk, régi újságcikkek és családi fotók adják a kötet gerincét, fontos és fontatlan adalékokkal egészítve ki a korszakról bennünk élő képet. Mert ugyan kit érdekel manapság az, miről beszélt Kádár János 1968 októberében, a Budapesti Harisnyagyárban tett látogatása alkalmával, ám abban azért akad némi megmosolyognivaló, mit mondott az üzem – exportra szánt – mintakollekciójának láttán. Emellett megismerjük azt is, hogyan vélekedtek a Nők Lapja olvasói a prostikról, a fővárosba „feljött” vidéki lányokról, a gyermeküket egyedül is vállaló anyákról, az unatkozó gyeses kismamákról. A személyes visszaemlékezésekből kiderül, havi száz forintért mit kaptak, hogyan éltek a Szabolcsból, Hevesből, Nógrádból érkezett lányok a gyárak munkásszállóin, mennyire javította társkeresési esélyeiket egy új csipkebugyi, hogyan választotta ki őket a politika előbb brigádvezetőnek, majd országgyűlési képviselőnek, és miért lett e korban az asszonynép álmainak netovábbja a panofixbunda.
Fontos adalékok ezek, hiszen ők barátként, szomszédként ma is köztünk élnek, csak épp a gondjaik lettek időközben mások. Mostanság nem bundáról álmodnak, hanem unokát nevelnek, fiaik, unokáik svájci frank alapú hiteleihez kuporgatják nyugdíjuk forintjait. De ez már egy másik történet.
(Tóth Eszter Zsófia: Kádár leányai – Nők a szocialista időszakban. Nyitott Könyvműhely Kiadó.)
