Kádár titkos mozija?

A híres-nevezetes pénteki vetítésekről már számos cikk látott napvilágot, de a hátteret egymásnak ellentmondó állítások mutatták be.
A mechanizmus a következő volt. A bemutatandó filmekre a minisztérium illetékesei tettek javaslatot. Előfordult, hogy több lépcsőben. Nem lehetett könnyű dolguk, mert Kádár János – természetesen az ő ízlését tekintették irányadónak – ellenszenvvel viseltetett a brutális erőszakot és a vad erotikát tartalmazó mozidarabokkal szemben. Mivel a világ filmtermésében e két motívum hangsúlyosan uralkodik, leszűkült a választék (persze azért a Keresztapát és a Kilenc és fél hetet, sőt a Rocky Horror Picture Show-t nem lehetett kihagyni).

Furcsa, de politikai és esztétikai szempontok egyáltalán nem játszottak szerepet a szelekcióban. Hogy – mint az egyik forrás állítja – Kádárné döntött volna arról, mi legyen a menü? Nehezen hihető, a főtitkár mindenesetre a természetfilmeket és a vígjátékokat kedvelte. Az persze elképzelhető, hogy az asszony tanácsokat adott, ám a jelenléti ívek szerint ő maga elég ritkán kísérte el férjét a szeánszokra.

A filmdobozokat több helyről diszponálták: a MOKÉP állományából, a tranzitkészletből, valamint a Filmtudományi Intézet (később Magyar Filmintézet) raktárából. A filmátvételi bizottság számára bekért és ide kerülő műveket tolmács fordította. Nem tudok egyetlen példát sem arra, hogy valamilyen nagy világsikert a Kádár-kommandó megrendelt volna, bőven találtak szórakoztató darabokat az említett itthoni kínálatban. Speciális „betekintésre”, azaz kíváncsiságuk kielégítésére nem igényeltek semmit. Azokat a műveket, amelyek átutazóban voltak Magyarországon, s a Hungarofilm kereskedői ilyen-olyan okokból nem vásárolták meg, nemcsak „az illetékes elvtársak” láthatták, hanem a szakmai szervezetek tagjai is (az akkori Gorkij fasori filmklubban, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, a Filmtudományi Intézetben).

A több száz címet tartalmazó füzetből (amelyet a gépész gondosan vezetett, s a dokumentum szerencsére megmaradt) rekonstruálható a program jellege. Nem vet jó fényt a szocialista kultúra magasabbrendűségét folyton hangoztató politikusokra feltűnően egyoldalú szellemi táplálkozásuk. A listán főleg amerikai, illetve nyugat-európai produktumok szerepelnek, szocialista, szovjet és magyar művek csak hébe-hóba.
Találomra válasszunk ki egy betűt, mindjárt az elsőt. A tematikai és műfaji eklektika szembeötlő: békésen megfér egymás mellett az Amerikai feleség és az Anna ezer napja, az Annie Hall és az Aki megölte Liberty Valance-t, az Afrika királynője és Az angliai csata, az Aranyoskám és az Andrej Rubljov (!), az Alice már nem lakik itt és az Államérdek. Szúrópróba-szerűen kerestem az M-nél a Mephistót és a Megáll az időt, egyiket sem találtam, pedig egyes források szerint mindkettőt „kipipálták”. Pletykákból értesültem arról, hogy az Oscar-díjas Derszu Uzalát, Akira Kuroszava drámájának pergetését viszont leállították. Állítólag unalmasnak találták.

A minisztériumi (és nem MOKÉP) vetítőben kiválasztottak nézték a filmeket Kádár János – valamint olykor a felesége – társaságában: a Politikai Bizottság tagjai, pártkorifeusok, a szakminiszter. Protokollnevek: Orbán, Fock, Óvári, Pozsgay, Köpeczi, Huszár, Kornidesz, Benke, Knopp, Katona, Marjai, Molnár, Rátkai, Huszár, Szekér, Németh, Lukács, Pál stb.

Egyik napilapunkban olvastuk: a fáma szerint a forgalmazó vállalat dolgozóinak megtiltották, hogy a pártállami felső vezetőknek rendezett zártkörű vetítésekről beszéljenek. Ilyen utasítás tudomásom szerint soha nem létezett. Ugyan miért minősítették volna bizalmasnak és titkosnak azt, amiről az egész város tudott, hogy pénteken délután kiürül a Báthory utca, megjelennek a biztosítást végző belügyiek – közöttük Solymosi Pixi, a volt válogatott focista –, majd rövidesen jönnek a politikai hatalmasságok. A legenda szerint az MSZMP-főnök érkezésekor mindig barátságosan beköszönt Szűcshöz, a veterán mozigépészhez, a „munkásosztály képviselőjéhez”, aki tájékoztatta a programról és a színvonaláról. „Milyen a film, Gyula bácsi?” – hangzott a kérdés. A válasz is tömör volt: „Kiváló, érdekes, izgalmas, szar, Kádár elvtárs.”

Korábban elterjedt, hogy eszem-iszom, dínom-dánom fokozta az élvezetet – ez sem felel meg a valóságnak. Az elvtársak Kádár János miatt kénytelenek voltak megelégedni a puritán kiszolgálással. (Szendvics, semmi szesz.) Mivel illetéktelenek nem tehették be a lábukat a parányi helyiségbe, ahol a mozgóképek peregtek, nem tudni, hogy a vendégek miképpen vélekedtek a látványról. A tetszés bizonyítékának tekinthetjük, ha valamelyik filmet többször is lejátszatták. Ilyen volt A hét mesterlövész, Kádár egyik kedvence. Bizonyos, hogy a társaságban a legfelkészültebb, Aczél György súgott a többieknek, és befolyásolta ítéletalkotásukat. Mindennek ellenére nem ismerni példát arra, hogy előírták volna a forgalmazóknak vagy elöljáróiknak bármilyen film megvételét vagy elutasítását. Megesett viszont, hogy megmosták a filmirányítás fő embereinek fejét azért, mert ellenséges szemléletűnek vagy ízlésrombolónak minősített opusokat közönség elé vittek. (Hamarjában két ilyen esetre emlékszem: egyik A nyolcadik utas a halál, a másik a Halálfejesek miatti botrány.)

Kádár János az említett hatalmas filmáradatból azt tekintette meg, amire kedve szottyant, ezért életszerűtlennek tűnik a saját archívum fikciója. Eizensteint és Csuhrajt raktároztak volna az élcsapat vezetőjének? Merész elképzelés, hiszen még vetítőtermet sem alakítottak ki a Jászai Mari téren (megtehették volna), ahonnan gyakran zarándokoltak át bő ötpercnyi sétával a közeli irodaházhoz. S ha mégis, nyilván a maguk apparátusára bízzák az őrzését. Megjegyezzük, hogy ilyen filmotékája még a mindenható Sztálinnak sem volt, pedig a szovjet diktátor gyakrabban, bizonyos emlékezések szerint éjszakánként mozizott, s mint közismert, maga döntött rendezők és forgatókönyvek sorsáról.
Mindent összevetve elég sok a bizonytalansági tényező a történetben. Több tanú még él. Kár lenne feltételezni róluk, hogy ködösítenek vagy hazudnak. A legendák hitelesítése (eloszlatása) érdekében őket is meg kellene kérdezni.