Kádár kifordított tenyérrel
Hatvannyolc kerek évfordulója megmozgatta az emlékezők fantáziáját Európa-szerte s nálunk is: egymást érik a kerekasztal-beszélgetések, tudományos konferenciák, szimpóziumok és kiállítások. A gazdag program egyik zászlóshajója a Politikatörténeti Intézet, ahol a fentiek mellett izgalmas filmklubbal is emlékeznek a daliás időkre. (Múlt héten a híres Anderson-mozit, a Ha-t nézhették meg mindazok, akiket a hatvanas évek szertelen szabadságvágya jobban érdekelt, mint a Bajnokok Ligája döntője. Csak anynyit mondok: voltak ilyenek.) A rangos eseménysorba illeszkedik az a fotókiállítás is, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeummal közösen rendezett meg az intézet, a múzeum gazdag gyűjteményéből válogatva. Száz-egynéhány fekete-fehér fotográfia igyekszik visszaadni a hatvanas évek hangulatát. A rendezők tudatosan a hétköznapi élet eseményeire tették a hangsúlyt, politikai kép alig van köztük, s azok is különös, groteszk értelmet nyernek annyi év után. (Kádár és Dubček áll a ferihegyi betonon, gondolom, a búcsúzás pillanatában, Kádár kifordított tenyérrel, mintha azt mutatná a cseh pártfőtitkárnak, hogy ő nem tehet semmiről.) Akik már éltek azokban az években, azokat sok kedves „aha”-élménnyel ajándékozza meg a tárlat (hadd hívjam fel külön is a figyelmet Zaránd Gyula szociofotóira, amelyek akkoriban nemigen jelenhettek meg a hazai sajtóban), s akik még nem, azoknak is marad elég csodálkoznivaló.
Például, hogy milyen éles a különbség az évtized eleje és vége között. A hatvanas évek első évei egy elszegényedett, szétlőtt, romos várost mutatnak, rosszul öltözött, gondterhelt, szegény emberekkel, míg a végén mintha mindenki a Corvin Áruházban vásárolta volna vadonatúj VOR-öltönyét. (VOR = Vörös Október Ruhagyár.)
Amiből, persze, még semmi sem következik.
