Kácsor Zsolt: Nem fog menni

Hősünk egy átlagos magyar fiatal: huszonöt éves, van diplomája, munkája nincs. Hiába jelentkezik cégekhez, legtöbbször vissza se hívják, ha mégis fölhívják, akkor is csak azért, hogy két dolgot közöljenek vele: az állást már betöltötték, méghozzá egy nála tapasztaltabb jelentkezővel. Hősünknek nincsen munkatapasztalata, ez hátrányt szokott jelenteni, s nem nagyon érti, hogy ha eleve nem alkalmazzák sehol, akkor honnét lesz neki munkatapasztalata, ami majd ahhoz kell, hogy alkalmazzák. Úgy érzi, nemhogy a versenyben nem tudja megmutatni a képességeit, de egyelőre még a rajtvonalhoz sem képes odaférni. Kezdő álláskeresőként az a hátránya, hogy kezdő és az állást ő maga keresi. El sem tudja képzelni azt a paradicsomi állapotot, amikor talán majd őt keresik meg. Hogy egyenesen őt hívják. Hallott már ilyet, de nem nagyon hitte el.

Hősünk próbálkozik persze, nem adja föl, olykor fél évet is eltölt a fővárosban, mert vannak Pesten rokonai, akiknél ingyen kap egy szobát. Ha nagyon elkeseredik, akkor hazamegy egy kelet-magyarországi nagyközségbe, ahol felnőtt, s ahol az anyja tanárnő volt harminc éven át, az apja pedig gazdálkodó. Hősünk taníttatására és nevelésére a szülők különös gondossággal ügyeltek, a fiú jól beszél angolul, elkezdte a németet, hátha kell majd az is.

Hősünk otthon töltötte az elmúlt fél évet a faluban, így eshetett meg vele az a csoda, hogy a polgármesteri hivatalban megkérdezték tőle, hogy volna-e kedve pályázatot írni. Nem főállásban, hanem alkalmi munkában egyelőre. Aztán majd meglátjuk, mondták neki a hivatalban. Hősünk három hónap alatt megírt két pályázatot, és megesett vele még egy csoda: mind a két pályázat nyert, méghozzá száz százalékkal, szóval rögtön az első két pályázatával pénzt hozott a falunak. Felötlött benne, hogy ha ilyen jól megy ez neki, akkor csinálhatná állásban is, fizetésért a hivatalban, pályázatíró beosztásban, munkatapasztalatnak ez milyen jól jönne később. El is képzelte magában, hogy bejár majd a hivatalba, ahogyan az édesanyja bejárt a helyi iskolába harminc éven át, s dolgozik, keres, iparkodik, halad előre.

Hősünk időpontot kért a polgármestertől, aki fogadta, sőt gratulált neki a két nyertes pályázathoz. Majd azt mondta, hogy sajnos nem alkalmazhatja. Nem fog menni.

– Miért nem fog menni? – kérdezte hősünk meglepve, mire a polgármester azt válaszolta neki:

– Te is tudod. A származásod miatt. Hát mit szólnának az emberek, hogy pont téged veszlek föl?

Hősünk ugyanis zsidó származású. Ezzel ő maga nem nagyon foglalkozik, de a nagyközségben mindenki tudja. Az övék az egyetlen zsidó család a faluban, de ebből sosem csinált senki nagy ügyet. Zsidóknak zsidók, de azért rendes emberek. Ez volt róluk a vélemény. Hősünk elképedt rajta, hogy a zsidóságát éppen a polgármester vágta az arcába, föl is állt rögtön, s kérte, hogy a beszélgetést fejezzük be. Ezt most fejezzük be. Ennek legyen most vége.

De nem lesz vége. Talán most már ő is tudja. Kezdi megtanulni ezt is, mint a németet. Hátha szükség lesz rá. Erre a munkatapasztalatra.