Kácsor Zsolt: Magyar nácik, orosz kémek, francia katonák

Egy kávéházban ülök egy délfrancia kisvárosban, reggel van, kérek egy jó erős feketét, s a Le Monde-ot lapozgatom, igyekszem lazulni, elvégre nem vagyok otthon, nem vagyok otthon, nem vagyok otthon, ezt ismételgetem magamnak, hogy nehogy elfelejtsem. Évente párszor ki kell szellőztetnem a fejemet Franciaországban, egy-két hétre el kell felejtenem mindent, ami hazai, ez az igazi pihenés titka, üldögélni, bámulni bambán, nem gondolkodni, csak tűnődni, s lehetőleg nem magyarul.

Kortyolgatom hát a kávét, élvezem a napsütést, odahaza még mínuszok, de itt már ereje van a napnak, ez is de jó, ej, de jó dolgom van nekem itt, gyanútlanul lapozgatom a Le Monde-ot, s egyszerre csak mit látok az egyik oldalon öles betűkkel: En Hongrie, néonazis et espions russes.

Neonácik és orosz kémek Magyarországon.

Majdnem félrenyelem a kávét.

Mi az isten van már megint, mi történt odahaza, mióta kitettem hazulról a lábamat? Beleolvasok a cikkbe, s nyugodtan hátradőlök, jól van, semmi különös, csak a bőnyi rendőrgyilkosságot boncolgatják a kollégák. Igaz, hogy az nem most volt, hanem még múlt októberben, a téma aktualitását nyilván az adja, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics cár meglátogatta magyar kollégáját, Viktor Viktorovics cárevicset, s egy tisztességes lapnak ebből az alkalomból nem árt emlékeztetnie olvasóit arra, hogy az orosz titkosszolgálatok aktívabbak Európában, mint valaha. Ráadásul újabban Magyarországon úgy jönnek-mennek az orosz kémek seregestül, mintha otthon lennének, s bizonyos értelemben tényleg: az oroszok itt megint otthon vannak. Nem akarok erős szavakat használni azon honfitársaim jellemzésére, akik az erősödő orosz jelenlétben semmi kivetnivalót nem látnak. Nem, nem, én most pihenek, nem vagyok otthon, én most nem minősítgetek.

De aztán azon veszem észre magamat, hogy már megint azon pöfögök magamban, hogy mi a helyzet otthon, Magyarországon. Ennyit a fejem kiszellőztetetéséről. Bosszúsan összecsapom az újságot, a fene se akar olvasgatni magyar neonácik és orosz kémek románcáról a francia napsütésben – mire a szomszédos asztalnál ülő negyvenes úr hozzám fordul, s azt kérdezi, befejeztem-e az olvasást, mert kölcsönkérné a lapot. Tessék csak, mondom neki. Barna bőrű, nagy szemű, hosszú orrú ember, kiköpött Jean Reno, igazi francia feje van. Elveszi a lapot, majd megkérdezi tőlem, hogy hová valósi vagyok. Ilyenek ezek a franciák. Közvetlen népek. Svédországban nem szólna hozzám a kutya se, de hát ez itt Franciaország, ráadásul dél, úgyhogy nincs mese, beszélgetni kell.

– Magyar vagyok – válaszolom, de nem várok különösebb reakciót, megszoktam már, hogy az átlagfrancia számára Magyarország nem jelent túl sokat, emberemnek azonban fölcsillan a szeme, s fölkiált:

– Tényleg? Szép hely! Nagyon szeretem, ott szolgáltam hat hónapot. Békefenntartó voltam a francia seregben.

– Békefenntartó? – nézek rá elhűlve, mire bólogat:

– Bizony! Méghozzá ejtőernyős!

Gyanút fogok, valami nem stimmel.

– Igen? És közelebbről hol? Budapesten? – kérdezem, mire büszkén rávágja:

– Dehogy! Koszovóban!

– Ja, akkor jó – sóhajtok, s elönt a nyugalom, jól van, semmi sem stimmel, tehát minden rendben.

Keblemre, nagyvilág! Én itt otthon vagyok.