Kácsor Zsolt: A Kosztolányi téri Dante
Vasárnap este van, március tizenkilencedike, az eső szemerkél, én meg várakozom, az 53-as buszt várom a Kosztolányi Dezső téren, s hogy ne ázzak, behúzódom a buszmegálló alá. Milyen jó itt. Nem ér a víz. Nem ér a szél. Lám csak, az ember kevésnek is örül, ha akar. Én akarok. Nem ázom, nem fázom, mindjárt jön a busz.
De a busz helyett egy síelő érkezik nagy csörtetéssel. Nocsak, be van öltözve rendesen.
Vastag dzseki, vastag hónadrág, a hátán profi Kilimanjaro hátizsák, a kezében szögesbotok és lécek. Jóféle Blizzard lécek, meg kell hagyni. Eléggé viseltes, eléggé használt lécek, de attól még jó lécek. Emberünk profi lehet, látszik a szerelésén.
– Bocs – veti oda nekem, és szinte kilök a sarokból, ahol addig álldogáltam.
Arrébb megyek, ő meg beáll a helyemre.
Végül is igaza van, az volt a legjobb hely. Ott jól el lehet férni. Még a Blizzard lécek is elférnek jól. Meg a botok. Nézem a Kosztolányi Dezső tér síbajnokát, a sapkája is profi. Meg a síszemüvege a feje tetején. Nincs a síszemüveg az arcába tolva, ebből látszik, hogy a síelésnek az ideje még el nem érkezett.
Várjuk a buszt, ő hangosan topog és csörtet, gondolom, siet, biztosan régen síelt.
Az 53-as busz végül is a Sas-hegyre megy. Ez fut át az agyamon, s arra gondolok, hogy a síbajnok biztosan oda tart. Hová menne máshová egy síelő, ha nem a hegyre? Nézem az arcát, negyven körül lehet, nahát, még nem öreg, de az arca viseltes, már látszik rajta, hogy Dante útján jár. Vagyunk így páran a földön. Bocsánat, a Földön. Mennyi, de mennyi Dante, s mind siet valahová.
Meg vagyok győződve róla, hogy a Kosztolányi Dezső téri Dante a Sas-hegyre tart. A helyében én oda mennék. Az itt a legközelebbi hegy. S milyen szép hegy. Kisebb, mint a Kilimanjaro, de azért szép. Én nagyon szeretem, ez a kedvenc hegyem Pesten. Bocsánat, Budán.
Nézem a bajnokot, s azt veszem észre, hogy már szurkolok neki. Veled vagyok, cimbora, ez van a szemembe írva, amikor ránézek, de nem veszi észre, hogy nézem. A fejét lehajtja, és koncentrál, mint Eddie, a sas. Ez egy komoly ember. Kár, hogy ennyire siet. Megkérdezhetném tőle, hogy merre most. Merre most, az emberélet útjának felén? Melyik busszal vajon, és milyen irányba? Nagyon csodálkoznék, ha nem azt válaszolná, hogy az 53-assal, sic itur ad astra. Az 53-assal megyek az emberélet útjának felén és föl, föl, a Sas-hegyre föl!
Mondom, vele vagyok. Szorítok neki. Oké, a helyemről ellökött, de hát kellett neki a tér, nincs mit csodálkozni rajta. Egy buszmegállóban két síléc két síbottal nem kevés helyet foglal.
És ekkor! Ekkor!
Föltűnik a busz.
De nem az 53-as, hanem a 150-es. A célállomás Budatétény (Campona). Nézem az emberemet, a síbajnokot, s nem akarok a szememnek hinni. Te jó ég, ez mindjárt fölszáll! Ne térj rossz utakra, ember! Ezt sikoltom belül. Ne elégedj meg az első busszal, ami jön! Légy kitartó, bátor és következetes, elvégre nem barmok, mi emberek vagyunk!
A síbajnok azonban nem hallja néma sikoltásomat.
Amint a busz a megállóba ér, Dante a síszemüveget a feje tetejéről az arcába tolja, nagyot sóhajt, és huss! Fölszáll az első ajtón. És én nézek utána csalódottan, búsan és keserűn, nézek utána hosszan, ahogy nagy levegőt vesz, és a célnak, a végső útnak, a célállomásnak (Budatétény, Campona) a bajnok nekilódul.
