Jött, ment, marad

- Komoly haláltánc előzte meg az ön belépőjét. Csak röviden: a kormányváltás után jött Harangozó Gyula miniszteri biztos, ő kirúgta Keveházi Gábor balettigazgatót, majd következett Horváth Ádám miniszteri biztos, aki Vass Lajos főigazgató megbízását vonta vissza, és két napig főigazgató is volt, de a kormányfő közbelépett, ezért lemondott, ezután Réthelyi miniszter kinevezte Mozsár Istvánt átmeneti vezetőnek, ő is visszalépett, Kovács János első karmester is főnök lett egy percre, majd jött ön. Miből gondolta, hogy nem lesz csupán egy rövid átmenet?

– Én 2001-től már dolgoztam az operaházban négy évet, vezettem rövid ideig az Erkel Színházat, voltam évekig kommunikációs igazgató. És bár magamnak sem fogalmaztam meg, mindig volt egy olyan érzésem, hogy ide visszajövök még egyszer, jóllehet a Duna tévét tényleg nem azért vállaltam el, hogy kilenc vagy tíz hónap után felálljak.

- Pedig rendes lobbi­tevékenység folyt önért. A terveit is eljuttatta Orbán Viktorhoz.

– Ez egy kétoldalas feljegyzés volt az operaház problémáiról és azok kezeléséről, amelyet egyébként még jú­lius elején elküldtem, és sokáig semmilyen válasz nem jött. A lobbizásról én alig-alig tudtam. A Népszabadságban láttam, hogy az én nevem is forog, a másoké mellett. Talán számított, hogy volt egy régebbi nexusom a miniszterelnökkel, amire ő is, én is támaszkodhattunk.

- De lehet, hogy mindez kevés volt. Lehet, hogy nem mérte fel jól a terepet, vagy nem ismerte jól saját magát. Öt perc múlva keveredett olyan konfliktusokba, amelyek egy részének nem is volt tétje.

– Mire gondol?

- Elkezdte a leépítéseket, és amikor ezt az érintettek nyilvánosan sérelmezték, fegyelmit indított ellenük. Fegyelmivel dobta ki Rácz Istvánt, a Magyar Operaénekesek Egyesületének elnökét, aki aztán nyilvánosan örült is, hogy megszűnt az ön kormánybiztosi megbízatása.

– Itt azért pár dolog összecsúszott. Az említett fegyelmik idén tavasszal zajlottak. De menjünk vissza a tavalyi évre. A szeptemberi nyitó társulati ülésen azt mondtam, én ugyanaz az ember vagyok, akit korábban megismertek, számíthatnak is rám, de már más székben ülök. Azzal, hogy valaki odajön hozzám, és megütögeti a vállamat, hogy mi egy tanárhoz jártunk valaha, hadd énekeljen többet, nem fog elérni semmit. Azt is közöltem, tudom, hogy ezután soha többé nem kapok tőlük akkora tapsot, mint most, amikor azt hiszik, végre itt egy énekes, aki érti őket, és ezután tejjel-mézzel folyó Kánaán lesz itt. Nem lesz. Pedig egyáltalán nem azzal a szándékkal jöttem, hogy csoportos leépítéseket hajtsak végre. Megnéztem az éves fluktuációt, az békeévekben is ötven fölött volt, ami egészséges kipörgés – nyugdíjba mennek, elszerződnek, állások megszűnnek, egyebek –, én sem gondolkodtam másban. Csak október közepén derült ki, hogy az Opera bérrovata szűkülni fog nyolcszázmillió forinttal. Sikerült százötven főre lealkudni az elküldendők számát, de az nem ment, hogy harmincnégy énekes ne kerüljön a listára. Ráadásul a világ operaházainak bevált gyakorlatához is e szerkezeti változással tudtunk hasonulni.

- És a tavasz termékei: a fegyelmik?

– Az még egy állami magáncégnél sem tűrhető, hogy a dolgozó fél éven át sajtóhadjáratot folytasson az intézmény ellen. Ez sérti a munka törvénykönyvét is. Hat hónapig vártam, tárgyaltam, türelmes voltam, de hogy reggelente azzal üssem fel a lapokat, ma egyik vagy másik közalkalmazott milyen rágalmakat mond éppen a házra, az tarthatatlan.

- Valami másról is szó van itt. Néhány konfliktusából – talán rosszul – ítélve az is ronthatott a helyzeten: híres, sikeres, de már nem fiatal művészek érezték úgy, hogy érzéketlenül bánnak velük.

– Több mentőövet is dobtunk. Egyrészt van felmentési idejük. Ez a legtöbb művész számára a jövő évadot részben le is fedi, és ezalatt megkapják az átlagbérüket, amely nagyobb a havibérüknél, mert ezt másképp számolják. Kapnak végkielégítést. Ez sem kevés. Ide ugyanis tizenhét éve nem vettek fel énekest. Tizenhét éve! Azóta ez az énekesi kontingens csak korosodott. Jöttek külsősök, akik ma már hat kitűzésből ötöt énekelnek el, míg a harmincnégyre olvadt közalkalmazotti csapat csak egyet. A harmadik mentőöv a „művésznyugdíj”, amelyre a nyolcvan százalékuk jogosult: nem gigantikus összeg, de hat számjegyű. A negyedik pedig az, hogy visszaszerződtettük őket – akár járadék mellett is. A harmincnégy magánénekesből – egy művész kivételével, aki évek óta egy hangot sem énekelt, de kapta a fizetését – mindenki új szerepajánlathoz jutott. Más kérdés, hogy ezt négyen nem fogadták el. A többiek készülnek a szerepükre, nem is hallani a tiltakozásukat. Ön is csak két hangot hallhat, mind a kettő igazgató szeretne lenni. Egyikük, Tokody művésznő épp most nyilatkozta a Hot! magazinban...

Érdekes, hogy miket olvas.

– A sajtófigyelőből tudom. Szóval azt mondta: lesz ő még itt igazgató – megjegyzem: két éve is indult a posztért, csak nem jött össze. Rácz művész úr pedig már augusztusban elejtett néhány szót arról, hogy nem énekléssel, hanem valami mással, értsd: szereposztással szeretne foglalkozni. Úgyhogy nem csodálkozom rajtuk.

- Őt bocsátotta el aztán fegyelmivel.

– Rácz úr fegyelmi olimpikon a házban, az elmúlt tizenkét évben hat fegyelmi vizsgálat folyt ellene. Próbákon nem jelent meg, máshol lépett fel, míg itt lemondta az alkalmazotti fellépését, orvosi igazolásokkal volt probléma, satöbbi. Nálam akkor telt be a pohár, amikor letagadott egy csomó közleményt, kommentet, amit ott névvel-címmel vállalt. Vele beszéltem talán a legtöbbet, neki mutattam először a megemelt esti gázsik tábláját, de hiába tártam elé bármit, gyakorlatilag mindenre nemet mondott. A döntést abszolút magának köszönheti.

- Egy komoly vezető – már csak azért is, hogy védje a hátát – megpróbál egyezkedni a szakmai szervezetekkel. Miért nem sikerül?

– Nincsenek szakmai szervezetek. Az egyéves Magyar Operaénekesek Egyesületet is ugyanez a két művész elnökli. Tokody Ilona az alelnök, Rácz István az elnök. A tavalyi alakuló ülésen én voltam az egyik vendég, előadásra kértek opera és média kapcsolatáról. Aztán érdeksérelmek jöttek, és a megbecsülés folyamatos nímandozásba fordult.

- Harmadosztályú operaénekesnek kezdték tartani, akinek van képe kikezdeni a valódi művészekkel? Komoly személyes sérelem.

– Ha ironizál, akkor vissza kell kérdeznem: elődöm, Vass Lajos volt politikai államtitkár hogy énekelt? És mennyire számít ez? Esetleg önök megglosszázták-e? Négy zenei diplomám van, annak pedig, hogy miként énekelek, semmi köze ahhoz, hogy miként vezetek. Remélem, azért nem hátrány, hogy operaénekesként végeztem.

- A stílusának van köze hozzá. Tokody Ilonát a focipályára berohanó meztelen férfihoz hasonlítani nem elegáns. Ön vezető. Nem beszélhet így.

– Hadd kérdezzek vissza még egyszer. Emlékszik annak a négy művésznek a nevére, aki aznap kapta meg az operaház díját? Ugye nem? Róluk sikerült a sajtó figyelmét elterelnie annak, aki nem kapott díjat, de felpattant a színpadra, és előadta azt a jeremiádot, amelynek a szövegét már elküldte a miniszternek. Tényleg dühös voltam, ez igaz, de okot és okozatot össze ne keverjünk. Nem én zavartam meg egy ünnepséget a Szózat helyén, nem én hívtam oda a bulvársajtót. És miközben a lapok ezzel voltak tele, senki sem írta meg, hogy itt rend van, egyetlen előadás nem maradt el, sztrájkveszély, demonstráció nem volt, ellenben nézőcsúcs, vadonatúj megközelítésű marketingkampány s így bérleteladási növekmény, harminc százalékkal bővülő évadterv és tavasszal nyitó Erkel Színház igen. És négy topkategóriás művész, aki most a legjobb, nem húsz éve: Sümegi Eszter, Váradi Zita, Bretz Gábor és Oláh Zoltán! Ezt irgalmatlan energiákkal, egyeztetésekkel értük el. Nem beszélnek erről – nem a keserűség mondatja velem, csak a döbbent tényszerűség.

- Üldözi önt a média? Vagy bizonyos média?

– Egy jól körülhatárolható közegben dobálják egymásnak a labdát.

- Miért tennék?

– Mert a miniszterelnök nevezett ki, ez egyértelmű. Semmi más oka nem lehet. Ezt én is csodálkozva veszem tudomásul, mert politizálás nélkül vezetem az intézményt.

- Szóval egyrészt van egy sértett szakma, hiszen ön sok embert bocsátott el, ők nyilván dühösek. Másrészt van a hajsza a médiában, amely mögött politikai megfontolások állnak. Az ön szenvedélyesen gyűjtögetett személyes sérelmeit most hagyjuk. Jól foglaltam össze, amit eddig mondott?

– Nem a sérelmeket gyűjtögetem, az igazságtalanság zavar – viszont semmiben sem hátráltat. Most is reflexekről beszélek. Ha a miniszterelnök kinevez bárkit, arról inkább rosszat írjunk vagy semmit...

- A miniszterelnök több embert is kinevezett kormánybiztosnak. Itt van Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója például. Őt miért nem támadták úgy, mint önt?

– Baán László kiváló ember, nála a B verzió érvényes, amekkora sikerei vannak, ahhoz képest agyonhallgatják. Az Opera pedig óriási intézmény, a rendszeresen nálunk dolgozók száma ezres. A társulatból csaknem kétszáz státust kellett volna leépítenünk: adva volt tehát a támadási felület. És ön most mindössze két emberről beszél. Ha nincs emögött politikai szándék, akkor ne nagyítsuk már fel azt a problémát, amit az ezerszer kitárgyalt közalkalmazási konfliktus jelent.

- A politika, úgy tűnik, sikernek tekinti az ön eddigi működését, a pozíciója, akárcsak a többi megbízotté, azért szűnik meg, mert Lázár János átszervezi a kormánybiztosi rendszert.

– A névjegykártyámra új hivatali megnevezés kerül, és ennyi.

- Mit ír rá?

– Miniszteri biztos vagy megbízott főigazgató. A kettő közül választ a tárcavezető.

(Az interjút teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra legfrissebb számában.)