Jackie

A felbomlás és a robbanás közt csak tempókülönbség van, írta valahol Eisenstein. És mégsem mindegy! Ha a robbanás éppen a vállunkon veti szét férjünk fejét, ez megrázóbb, tragikusabb, mint száz csendes halál, lebomlás, porrá válás. Jackie Kennedynek éppen ez a szörnyű tapasztalat jutott Dallasban 1963 napfényes novemberében.

A történet helyszíne a száz éve duzzogó Dél, ahol élesebbek az árnyékok, néha a Klu-Klux-Klan égő keresztjei is fel-feltűnnek, ahol jelmezszerű, nagy karimájú kalapok takarják el a pillantásokat, és az elbukott konföderáció zász­lóit néha még kitűzik. Az elnökgyilkosság nem példa nélküli az Egyesült Államokban, és a Kennedy klánra sem először (és nem is utoljára) hullik pöröly. A drámaian kizökkent idő reparálására pedig nem alkalmas sem a szeretet, sem a részvét, sem a hatalom, sem az erőfeszítés. Sem emlék, sem varázslat.

Az özvegy, a volt first lady vergődik. Más ilyenkor elsőnek talán papot hívat, vagy pszichiátert. Jackie: újságírót. A nyilvánosságot keresi, s nyomban vissza is retten tőle: történeteit sorra letiltja. Megakadályozza a közlést, amely miatt idehívta a riportert. Méregeti az őszinteség és a távolságtartás egyensúlyát.

Túl hirtelen és túl sok dologban kell döntenie. Ez élete nagy fordulópontja: státust, családi állapotot, felelősségi kört, lakást és viselkedést kell váltania. Nem véletlen hát, ha összezavarodik. A gyászmenet azonban olyan lesz, amilyennek ő akarta.

A rózsaszín Chanel kosztüm véresen került a múzeumba, JFK-ból és Jackie-ből történelmi ikon lett. A könnyes film sztorija ideális filmtémát kínál: szépek és gazdagok a szereplők, hatalmasak és porrá lesznek, bár történetük nyomot hagyott a történelemkönyvekben is.

Tud valaki ennél rafináltabbat?

(Rendezte Pablo Larraín. A címszerepben Natalie Port­man. A film három kategóriában Oscar-jelölt.)