Izgalmas darabokkal jubilál a 35 éves Győri Balett

– Hihetetlen, hogy harmincöt év elrobogott, mint egy gyorsvonat – mondja Kiss János, a Győri Balett igazgatója. 1979-ben a Balettintézet teljes végzős évfolyama, egy fiatal csapat, kijelentette: együtt maradnak. Vezetőnek hazahívták az akkor Brüsszelben táncoló Markó Ivánt, és megkérték Győr városát, hogy fogadja be őket. Azóta „elrobogott” több száz bemutató, és bejárták az egész világot. – Erre a jubileumra is meghívtuk a régi munkatársakat, az alapító és az örökös tagokat – folytatja Kiss János, aki 1991-ben, az újrakezdés évében, Markó távozása után, táncos karrierjét feladva a csapat élére állt, pontosabban választotta a társulat. –Tizennégyen végeztünk az évfolyamban, abból tízen el tudtak most jönni. Ha belegondolok, már majdnem fél évszázada ismerjük egymást, hiszen a balett alapításához még hozzá kell tennünk kilenc évet, amíg együtt tanultunk az intézetben. Azért is adtam a mostani estnek a Generációk címet, mert az eltelt idő alatt generációk nőttek fel mind az együttesben, mind a nézőtéren. Az első részben egy fiatal koreográfus,

Lukács Andrásalkotását láthatjuk Ravel Bolerójára, a másodikban egy érettebb mester, Vámos GyörgyCarl Orff zenéjére készített Carmina Buranáját. Ebben is akartam egy generációs kontrasztot. Másrészt: mivel a táncművészet éltető ereje a zene, azt mondtam, gondoljuk újra a két nagy emblematikus darabunkat, amelyet több százszor játszottunk annak idején. A Carmina Buranára (bár nem a teljes zeneműre) alkotta Markó Iván 1979-ben A Nap szeretteit, később pedig Günther Pick koreográfiájára táncoltuk, a szintén Markó által készített Bolerót pedig 1983-tól. Azt mondtam: erre az évfordulóra ne idézzük, hanem gondoljuk újra a múltat.

– Erre a két zenére táncolták a két emblematikus darabot a Győri Balett alapítói, köztük ön is, akik most közönségként nézték a fiatal táncosokat az új koreográfiákban.

– Pontosan. Ez a kapocs, és ez a Generációk szépsége, hogy mi, akik 1979-ben ott álltunk a színpadon, most a nézőtéren ülünk, a fiatalok pedig ott izzadnak, dolgoznak keményen ugyanazokra a zenékre. Mert ez a pálya nemcsak szépséggel van tele, hanem fájdalommal, könnyekkel, millió izzadságcseppel. Mire elhagyjuk az aktív éveinket, már elhasználódott a testünk.

– Milyen új koreográfiában látni azt, ami beleivódott a „régiek” izmaiba?

– Nagyon örülök, hogy teljesen más. Iván Bolerójában annak idején a szexualitás állt a középpontban, az a nő, aki után mindenki vágyakozik. Lukács András iszonyúan ütős koreográfiája olyan, mint egy visszafogott, de hallatlan eleganciájú, spirálisan építkező táncfolyam. Több laikus megjegyezte, hogy a jelmezekben olyan hatást kelt, mintha hömpölyögne az egész együttes, nagyon érdekes. Vámos György Carmina Buranája a világ számos helyén bemutatott slágerdarab: valójában a nemek harcáról szól és arról, hogy a végén rengeteg feszültség és egymásnak feszülés ellenére mégis egymásra talál férfi és nő. Érdekes, izgalmas, de tánctechnikailag iszonyúan nehéz, „belehalós” koreográfia. De hát köztudott, hogy lépésanyagban „nem hiányos” a Gyuri. Aminek pedig nagyon örülök még: a Generációk estet már a győri premier estéjén meghívta egy menedzser Svájcba – nagyon ritka, hogy ilyen hamar döntsenek egy vendégszereplésről.

– – – – – – – – – –

– Jó néhány éve történt, hogy Kiss János, a Győri Balett igazgatója megkérdezte, készítenék-e egy Bolero-koreográfiát az együttes számára – emlékszik vissza Lukács András táncművész és koreográfus. – Azt feleltem, szívest-örömest, annak ellenére, hogy koreográfusként nem rajongok a sláger klasszikus zenékért. Hallgatni persze szeretem őket, hiszen azért válhattak agyonjátszott klisévé, mert jók (Ravel Bolerója is sok alkotót megihletett, köztük Maurice Béjart-t például), és a közönség is nagyon kedveli őket. Ugyanakkor kihívás volt számomra, hogy épp a győriek kértek fel, ahol a Markó Iván-féle Bolero született és vált annak idején ikonikussá. Sokáig terveztük, de sehogy sem jött össze: állandóan külföldön voltam-vagyok, egy adott társulatra elkészíteni egy darabot pedig sokkal időigényesebb, mint adni egy már meglévő koreográfiát. Aztán felkínáltak egy lehetőséget a Wiener Staatsoperben, ahol táncolok, én pedig kaptam az alkalmon, és megcsináltam, mert akkor az ötlet már ott mocorgott a fejemben. A 2012-es bécsi bemutató után egy évvel ismét megkeresett János, hogy akkor a Győri Balett 35. jubileumán, a Generációk című esten mutatkozzon be a darab a magyar közönségnek. Így, hogy már kész volt, sokkal könnyebb volt a dolog, nyáron, amikor nekem Bécsben tartott a színházi szünet, betanítottam a társulatnak.

– Az ön változata, eltérően az eddigi koreográfiáktól, nem tüzes spanyol életértést közvetít.

– Igen, én kifejezetten kerültem a piros fényes, férfi és nő közötti érzelmi-érzéki szálra, viszonyra-viszályra kihegyeződő megoldásokat. Számomra a Bolero nem erotikus, hanem ünnepi, elegáns, minimál zene, ezért nekem sötét báli képet idéz, ahol mind a húsz táncos (tíz fiú és tíz lány) egyforma, hatalmas fekete bársonyszoknyában mozog. Így talán egy kissé nemtelennek is tűnhet ez a cselekmény nélküli koreográfia. Nagyon nehéz a Bolero esetében a táncot egy szintre emelni a zenével. Annyira minimálban indul, hogy nagyon egyszerű kar- és felsőtest-munkával kell kezdeni, de éppen azért, mert ilyen minimál, gyönyörűen kidolgozott mozdulatokkal kell végrehajtani. Később a létszám és a mozdulatok nagyságának a növelésével próbáltam követni a fokozódó zenét.

– Hogyan fogadták a táncosok a darabot?

– Úgy érzem, megtaláltam velük a hangot. Nagyon jó, összetartó csapat. Én még mindig aktívan táncolok, a bemutató után visszamegyek Bécsbe, és azt csinálom majd, amit ők velem most: próbálom megoldani a koreográfusok instrukcióit. Ezért tudok az ő fejükkel gondolkodni, és sosem felejtem el, hogy bár én állítom színpadra a darabot, nekik a nehezebb, mert ők viszik ki estéről estére a közönség elé, száz százalékon teljesítve. Nem azért vagyok velük, hogy magam piedesztálra emeljem: próbálom megértetni velük, hogy ők a legfontosabbak. A bemutatót közvetlenül megelőző próbákon már éreztem, mennyire együtt van a húsz ember, és micsoda energiák áradnak ebből felém. (A darabból Delbó Balázs készített videoklipet, melyet

IDE kattintva nézhetnek meg.)

– Fiatalon, 19 évesen kezdett koreografálni. Mind a szakma, mind a táncszerető közönség a kortárs magyar koreográfia egyik letéteményeseként tartja számon önt. És mindig várja az új koreográfiát, egész estés Lukács András-darabról ábrándoznak. Hogy majd egyszer arra is sor kerül. De, mondogatják a rajongók, most a táncos karrierjét tartja fontosabbnak, mert ezen a rövid pályán ki kell használni minden pillanatot.

– Tényleg szerencsés voltam és vagyok, hogy olyan együtteseknél táncolhattam vagy próbálhattam ki magam, amelyeket nem lehetett és nem is szerettem volna kihagyni. Pár évet mindenképp szeretnék még a színpadon tölteni, hogy utána ne legyen hiányérzetem. Sok példát látok arra, mennyire megkeseredik a szája íze annak, aki idő előtt otthagyja a színpadot: örökre benne marad a tüske, hogy nem táncolta ki magát eléggé. Azért is szerencsésnek érzem magam, hogy a két szakmám, az előadói és a koreográfusi váltani fogja egymást. A legnagyobb dolog egy táncosnak, ha az aktív évei után a szakmában tud maradni mint alkotó. A táncosok aránylag fiatalon fejezik be a pályafutásukat, és túlnyomó többségük nem tud a szakmában maradni. Nincs szükség annyi koreográfusra, balettmesterre, asszisztensre, tanárra, de még Pilates-oktatóra vagy masszőrre sem. Hollandiában például az állam szinte száz százalékig finanszírozza, hogy egy táncművész két-három év alatt átképezze magát más szakmára, jó lenne, ha nálunk is kitalálnának ilyen megoldást.

– Tehát akik gyakrabban szeretnének öntől koreográfiát látni, meg kell várniuk, amíg „kitáncolja” magát?

– Remélhetően gyakrabban fogok koreografálni. Remélhetően, ugyanis én nem az az alkat vagyok, aki „gyártja” a darabokat. Igaz, nem szorultam rá eddig, és remélem, nem is fogok a jövőben sem. Azért kezdtem el 19 évesen koreografálni, mert indíttatást éreztem rá, találtam zenéket, amelyek megihlettek, és akkor úgy gondoltam, hogy igen, erre így jó lenne valamit csinálni. Így kezdődött, és a mai napig így működik. Nem forszírozom, mert ha forszíroznám, nem menne, vagy a minőség rovására menne.

– Első koreográfiáin erősen érződött a Graham-technika hatása, darabot is készített Martha Graham tiszteletére. Ezek a stíluselemek máig érzékelhetők a művein.

– Egy picit még érződik, de sokat változtam az elmúlt 10-15 évben, próbáltam ötvözni, beépíteni az időközben megismert dolgokat. A

Graham -technikát még a Táncművészeti Főiskolán kezdtem elsajátítani, aztán következett az angliai Elmhurst Ballet School, ott találkoztam komolyabban a kortárs tánccal, Graham– Cunningham ötvözetet tanultam. Amikor hazajöttem, akkoriban szerepeltek az Operaház műsorában William Forsythe, Hans van Manen, Myriam Naisy művei, tehát sokféle hatás ért. Utána pedig elszerződtem a Forsythe vezette Frankfurt Ballethez: az ő erős, de alapjában klasszikus balettre épülő stílusuk nagyon erősen hatott rám. Én a Táncművészeti Főiskolán tíz évig a Vaganova-módszer szerint tanultam a klasszikus balettet, innen jöttem, ezt nem tudom levetkőzni, és nem is szeretném. Az én darabjaim nem táncszínház-jellegűek, én „klasszikus alapokra helyezve” veszem igénybe a táncost mind művészileg, mind technikailag. Ezt az irányzatot próbálom képviselni, melyre, úgy gondolom, nagy szükség lenne itthon. Mert egyrészt ott van a Magyar Nemzeti Balett (amely lényegében a Magyar Állami Operaház balettegyüttese) repertoárja, amelynek a többségét a klasszikus művek teszik ki. És van a kortárs tánc irányzat a maga érdekes programjaival, amelyeket a Trafóban és egyéb alternatív intézményekben láthat a közönség, de az is teljesen más dolog. A köztük levő szakadékot tölthetné ki a kortárs vagy modern balett.

– Öt éve szerepel az Operaház repertoárján az Örvény című darabja, amely éppen ebbe a kategóriába tartozik: nagyon a klasszikusra épül, de rengeteg kortárs technikai elemet tartalmaz. Ez végül is a műfaj sikere, nem? Talán kevés a jó magyar koreográfus, a külföldieknek pedig túl magas a jogdíja?

– Szerintem nagyon sok jó dolog van a világban ma, csak Operaház még mindig nem nyit eléggé. Tudom, nincsenek könnyű helyzetben, mert egy operaházi közönséget máshogy kell kiszolgálni, mint mondjuk a Trafóét. De úgy gondolom, ha az ember nem veszi a fáradságot, nem néz körül... Egy új közönséget, a fiatalokat kellene megcélozni a modern estekkel, melyeket be kellene illeszteni a diákoknak illetve egyetemistáknak szánt bérlettípusba, mert csak így lehet kinevelni a következő közönség-generációt. Mert enélkül csak lépünk kettőt előre, aztán hármat vissza. Nem a párizsi Operához vagy a londoni Royal Ballet-hez vagy más nagy nemzetközi együttesekhez hasonlítom a magyar helyzetet, hiszen ez két olyan világváros, amelyben hagyománya van a modern balettnek, és amelyet számtalan turista is felkeres. Nem az mondom, hogy az Operaház repertoárjának nyolcvan százaléka legyen modern, de a fele simán lehetne.

– A legendás mester halálának évében, 2012 decemberében az Operaház megalapította a Seregi László-díjat. A szoborral együtt „egy felkérés is jár az Operaház részéről egy koreográfia megalkotására a következő évadra”. Szó szerint így áll az intézmény honlapján. 2013 tavaszán ön vehette át a díjat. Mikorra várhatjuk a darabot?

– Félreértés történt. Mindenki azt gondolta, én is, hogy repertoárdarabra szól a felkérés. De nem. Mint kiderült, arra kértek fel, hogy a 2014-es újévi koncertműsorba készítsek egy betétdarabot.

– Ha ugyanarról a videofelvételről beszélünk, amit láttam a neten: egy valcer, karaktertánc, a maga kötöttségeivel. Nem sok teret ad a koreográfusnak.

– Igen, egy báli jelenet, egy kicsit modernebb valcer, amelyet megpróbáltam ötvözni a saját mozgásvilágommal, de nem tudtam benne annyira kibontakozni. Az Operaház Székely Bertalan termében vette fel a televízió, egyébként gyönyörűen, ott azért nem lehet, mondjuk, a földön gurulni. Amúgy örültem ennek a felkérésnek. Én Bécsben élek nyolc éve, rengeteg ilyen jellegű privát munkát készítettem, nekem nem gond koreografálni egy valcert, amit etapokban vesznek fel – csak nem jelentett igazi kihívást. Szép is lett, meg voltak vele elégedve, de úgy gondolom, egy ilyen jellegű felkérés nem eléggé méltó a Seregi László nevével fémjelzett díjhoz: ha nem is egy egész estés, de legalább egy repertoárdarab kívánkozna hozzá. Beszéltem Seregi László özvegyével és másokkal is a szakmából, elmondtam, hogy ez szerintem így nincs jól.

Kérdezik Budapesten a táncosok, mikor jövök csinálni valami új dolgot. Minden beképzeltség nélkül: az Örvény sikerét nézve úgy látszik, meg tudtam érinteni őket és nézőket is. Nem tudom, mikor. De örülök, hogy a Győri Balett-tel ilyen jól sikerült most a közös munka, ez a Bolero, azért is, mert szeretek itthon lenni. Amióta elhagytam az országot, próbálom fenntartani a kötődéseim, úgy próbálok jelen lenni itthon, hogy abból érték szülessen.