Itt tudunk kapcsolódni – Borsodban színházzal küzdenek a kilátástalanság ellen
Szénakazlak tarkítják az aranysárga tarlót. A lankák ölében élénkzöldre ragyogja a mezőket a nap. De rút titkot is őriz a festői táj: sivár, sokszor nyomorral terhelt falvakat zár magába. Az alig százfős Irotán is zöldell a vendégház udvara, ahol várakozunk. Kezdődik az Érinthetetlenek, a környékbeli tinédzserek előadása.
Asztal körül ül a család – ez már a nyitójelenet –, mindenki a saját világába süpped. A lány szerelmes, a fiú tanulni akar. Szeretnék mindezt elújságolni, beavatni a szülőket életük fontos történéseibe, de hiába. A jelenet többször megismétlődik: az asztalnál ülő szülőkhöz jönnek, leülnek a gyerekek, újra és újra belefognak, belefognának a történetükbe, de senki sem figyel.
Feketébe öltözött, maszkos alak közeledik; maga az ördög az, felajánlja a segítségét, de van egy feltétele. Visszatér egy év múlva, és akkor majd ki kell találni a nevét. Most mindesetre oldódni látszik a helyzet. Anya mosolyogva fordul a lányához, kíváncsian kérdezi, ki a választottja. A fiút is immár figyelmesen hallgatja a szülőpár, és támogatják a tanulását.
A jelenet lezárult, egyszer csak megindul a társulat. Kilépnek a kapun, a közönség utánuk, a vendégház udvaráról áramlik a nézősereg – helyiek, itt élő hollandok, táborozó focista kiskamaszok. Hömpölygő tömegnek tűnnek a szűk falusi utcán. Főleg, amikor a település apró buszmegállóját álljuk körbe.
A megállóban fiatal lány várakozik. Éjfekete haját dobálja, homlokára ráncokat rajzol a türelmetlenség. Kell néhány másodperc, mire mindenkinek leesik: ő is a darab szereplője. Odajön hozzánk, kérdezget, sminkjét igazgatja. Minket is szereplővé avat. Aztán vonulunk tovább, színészek és közönség, haladunk a falu belsejébe a keskeny úton, az éteri, de kétarcú Csereháton.
A focipályán veszekedő társaság, megint bejön a csodatévő szereplő, egyetlen intésére elhallgatnak. Láthatunk még jósnőt, kerítést méricskélő hatósági embereket: sokféle arca van errefelé a rögvalóságnak, s mindegyik megjelenik egy-egy jelenetben, ahogy halad előre térben és időben is a darab. Lenyűgöző táncbemutató jön, helyi zenekar is bemutatkozik, végül egy erdei iskolába érkezünk.
Fiatal lány szerelmével a tyúkólba oson, vagyis csak osonna, mert nagyapó, aki elől titkolni kell a románcot, megannyiszor kijön a házból. A lány egyre zaklatottabb, újra és újra visszazavarja az öreget, kitalál mindent, aggódó unokát játszik, „nagyapó, vedd be a gyógyszeredet”, majd miután sikerrel jár, visszaszalad. Bekiabál a házba: mindjárt ő is bemegy, csak előbb összeszedi a tojásokat, amiket levert véletlenül a tyúkólban. „Csak addig ki ne jöjjön, nagyapó, pihenjen” – próbálkozik megint. A fiú végtelenül csalódott, a lány fogadkozik: színt vall hosszú hónapok után a nagyapjának, de nem most. Majd eljön az ideje. Visszatér az ördög. Körbeállják, Dezső, Józsi, találgatják a nevét, kiabálnak, de az ördög egyre fenyegetőbb és dacosabb. Armageddon, bukik ki végre. Legyőzik.
Aztán a tópartra megyünk, pici, mesterséges tóhoz, rendezői kérésre a nézők is a fűben fekszenek, relaxálunk, relaxálnánk, de újra felhorgadnak a kedélyek, zűrzavar lesz ismét.
Várnai Balázs rendezése tökéletesen ábrázolja a csereháti mindennapokat, a helyiek problémáit. Jelenetről jelenetre bomlik ki előttünk minden részlet. A szereplőgárda összeszokott csapat, ők a csoportvezetők.
A csoportvezetőket, illetve diákrendezőket amolyan ösztöndíjas rendszerben képzik. Ők biztosítják, hogy év közben is önfenntartó módon működhessenek valamilyen szinten a helyi társulatok. Olykor sikerül tető alá hozni megállapodásokat helyi iskolákkal is. Finanszírozástól függ, hogy az Utca-Szak Egyesület 2012 óta működő, csereháti ötnapos műhelymunkáján, a Nyári Akadémián kívül adódik-e lehetőség a helyi színjátszó körök időszakos működtetésére. A műhelymunkákat Abaújszolnokon, Szakácsiban és Felsővadászon tartják.
– Persze jó lenne új helyekre is eljutni, de ez a mi állandó résztvevőinknek már ismerős terep, és gyerekek, illetve szülők is szívesebben térnek vissza megszokott helyszínre. Sokan az eddigi összes találkozóra eljöttek – meséli Simon Balázs rendező, a program vezetője.
Itt is mindenki a hétköznapokhoz szorosan köthető témákat választ.
– Próbálkoztunk saját ötletekkel, de azok rendre megbuktak – mondja Simon Balázs. – Csak azok a témák játszanak, amelyek az ő életükről szólnak. Megcsalás, kényszerített szerződés, kényszerházasság, szülés nagyon fiatalon. Egyetlenegyszer sikerült elérnünk, hogy az általunk javasolt babona témakört vigyük színpadra. De azt is ügyesen kellett eladni: ha azt mondjuk, szóljon a darab varázslóról, biztosan nem aratunk sikert. De ha testvérpár áll a történet középpontjában, és ahhoz jönnek be a szimbolikus, ezoterikus elemek, úgy már mehet.
A romateleppel szomszédos, kissé roskatag házban – Felsővadász roma központjában – zsizsegnek a kartonlapok, sercegnek a tollak, készülnek a táblák, szépülnek a díszletek az előadáshoz. Külföldi segítők irányítják az elmélyült munkát. Láthatóan nem kell közös nyelv, összehangol mindenkit a cél, kézzel-lábbal megértetik magukat. Az önkéntesek az Erasmus program ösztöndíjasai, többen már nem először járnak itt. Olyan szervezetektől jönnek, amelyek szintén hátrányos helyzetű fiatalok felkarolására jöttek létre. Árvaházakban, roma táborokban dolgoznak, segítenek vagy épp maszkos színházat csinálnak.
A sokféle háttérből persze az is következik: más és más habitussal – fegyelmet vagy épp teljes szabadságot előtérbe helyezve – és más munkamódszerekkel állnak az itteni munkához. És ez évről évre kicsit másmilyenre formálja az előadásokat is. A spanyolok munkamódszere egyébként a csendes előadás, akár órákon át nincs beszéd, csak gesztusok.
Az anya-lánya előadás az ő világuk, ez is csendes darab. A próbán persze egyáltalán nincs csend, kisgyerekek üvöltenek, felnőttek nevetnek, beszélgetnek vagy épp egymásnak feszülnek. Bőven van mit levezetni. Errefelé ismeretlen fogalom a női egyenjogúság: az elnyomottak kirobbanó feszültsége érezhető itt, a vakolatlan próbaterem falai közt. Egyfajta önterápia is ez. „Erdő”, „tenger” – pattognak a vezényszavak, összpontosítani kell az előadásra. Fiatal lányok és nem ritkán hetvenes édesanyák rendeződnek alakzatba, együtt, de önállóan, férfiak nélkül. Saját előadásra készülnek.
A nagyteremben épp Dzseni jelmezén dolgoznak. A lány angyal lesz: centiznek, vágnak, ragasztanak az önkéntesek, hogy meglegyen a szárnya. Dzseni kinyújtja a kezét, rápróbálják a szárnyat. Még igazítanak rajta néhányszor, mire teljesen elkészül.
Egy fiú megunta a foglalkozást, lábtengózik a teremben.
– Ők nagyon szabadok, ha elegük van, otthagyják a csoportot – magyarázza Balázs.
A nagy többség mégis marad. Ünnepként tisztelik ezt a néhány napot.
– Itt tudunk kapcsolódni – mondja a tizenéves André. Felváltva mesélnek társaival sivárságról, elszigeteltségről. Arról, hogy reggel elmennek iskolába, délután hazajönnek, és utána nincs semmi; csak várnak, hogy teljen már az idő.
– Unalom itt az élet – sommáznak egyhangúlag. Most egy kis időre keretet, értelmet nyernek a hétköznapok. Zsolti focistának készül, sportiskolába megy Miskolcra. Sosem hagyna ki edzést, de ma mégsem ment el: készül az előadásra, most ez a legfontosabb. Bátorítást nyernek itt, löketet, hogy kitörjenek. Az egyik régi résztvevőből színházi fodrász lett, egy másik szociális gondozónak állt. A csoportvezetők közül pedig többen is Miskolcra készülnek, színitanodába.
– És senki sem került börtönbe az itteniek közül. Furán hangzik, de ebben a körülbelül háromszáz fős közösségben ez tényleg nagy dolog – teszi hozzá a programvezető.
Nem éheznek, van mit enniük, csak épp unatkoznak, mesélnek még a tinédzserek. Így élik meg. Pedig egyszer az egyik szereplő kiütésekkel az arcán jött próbálni. Kiderült: otthon reggeltől estig margarinos kenyeret ettek – vegetával akarták feldobni, ám a gyerek bőre nem bírta az erős fűszerkeveréket.
– Vigyázz a labdára!
A fiú még mindig bent focizik.
– Az én gyerekem is focizik a szobában – jegyzi meg Simon Balázs. – A gyerekek között nincsenek igazi különbségek. És tulajdonképpen a felnőttek között sincsenek. Az alapvető problémák mindenhol ugyanazok: csupán a megoldások eszköztára és a problémafelismerés képessége különbözik. De közben itt is, ott is ugyanúgy indulnak a reggelek, feltesszük magunknak a kérdést: mi értelme is van ennek a napnak, miért keltem ma fel? És akkor vagy látom, hogy mi az értelme, vagy elengedem, és inkább legurítok néhány üveg sört. Nyilván utóbbi gyakrabban megesik itt, ez a fontos különbség.
Most öt napig van miért felkelni reggel. Nagyon gyorsan tanulnak, hamar rutinná válik, ki hol áll, mikor következik. A félénkebbek a színpad széléről figyelnek, de ők is részt vesznek a próbafolyamatban. Az előadásra olykor nem romák is eljönnek, a próbákra, előkészületekre sosem.
– Biztosan azt gondolják a fehérek szülei, hogy ide csak fogyatékosok járnak, nekik erre nincs szükségük – véli a rendező. Noha az ő életük sem lehet túlzottan eseménydús.
A roma színjátszók pedig nélkülük tanulnak meg kapcsolódni. Az már kiderült: évente néhány nap is elegendő erre.
