Ítélet Magyarországon
Hat halott, kilenc helyszín, tizenegy Molotov-koktél, hetvennyolc lövés. Ez a statisztikája a 2008/2009-es romagyilkosságoknak. Az indíték: hétköznapi fasizmus, rasszizmus. „Hirtelen felindulásból” kilenc helyszínen, két éven át nem lehet ölni. Ehhez valami más kell. Például fajgyűlölet, ember alatti ostobaság, primitívség, a másik megvetése, a falkavadászat vérszomja. („Nyílt az ajtó, reflexszerűen odalőttem...”)
Meddig nyúlnak vissza a szálak? Az 1995-ös debreceni tóraégetésig? A hungarista Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség feltámasztásáig? A kisgazdapárti führer „patakvér”-fenyegetőzéséig (a hab a szájon már csak ráadás volt), a nyilasokig? Utol lehet-e érni az ősbűnt, Káint?
A debreceni bőrfejű embervadászok két és fél évig tartó, elsőfokú bírósági tárgyalásairól 167 napon át forgatott lesújtó dokumentumfilmet Hajdú Eszter. Láthatjuk az ügyben eljáró ostoba mentőst, aki a söréttel meglőtt halottat „füstmérgezés” áldozatának minősítette, a bunkó rendőrt, aki lepisálta a nyomokat, a hazudozó nemzetbiztonságiakat, a zavarosan nyilatkozó tűzoltót, a tárgyalást egyszerűen „koncepciósnak” nevező elkövetőt, aki bilincsben is hepciáskodik (lám, az a híres virtus!). Az összetört hozzátartozókat, akiknek rettegve, ideg-összeroppanások után kellene szembenézniük a gyilkosokkal, s ha ezt nem a bíró által elvárt módon tették, még őket utasította gorombán rendre a hivatalosság! Vajon nem várhatnak-e el némi empátiát a megsértettek, pláne, ha ennyire elesettek? A törvény előtti egyenlőség azt jelentené, hogy ugyanaz a bánásmód jár elkövetőnek és áldozatnak? És a jogállamhoz elegendő a hangerő fokozása?
Tragikus ítélet ez, és nemcsak a tettesek, hanem Magyarország állapota felett is. Ennyi gyilkos indulat a tettben, ennyi szakszerűtlenség a nyomozásban, ennyi hazudozó tanú, ennyi otrombaság az úgynevezett „emberi kapcsolatokban”. Magát a bírát is kénytelenek vagyunk amoda sorolni, mígnem a záróképben meglátjuk az ő magányát és roppant felelősségét is.
Keserű, elgondolkodtató film.
Bölcs István
