Isteni kenyér

- Azt mondta, a Boldog Észak története viccelődésből indult. Egy norvég mozgássérült hölgytől, akinek éppen segített, azt kérdezte, a kikötőben látott kakasszobor kukorékolt-e már.

– Nem tudtam jól norvégul, ráadásul idegen nyelven nehéz viccelődni. Nem is lett nagy sikerem. Ismét szembesülnöm kellett azzal, milyen idegennek lenni. Sok ápoltam volt, rengeteg emberhez jártam, és mindenki elmesélte a történetét. Azon gondolkodtam, hogy azt a kis norvég világot, amiben élek, miként lehetne ábrázolni. Ekkor jutott eszembe, mi lenne, ha idecsöppenne egy vud- varázsló.

– Az idegenség gondolata mintha végigkísérné az életét. Magyarországon is belső emigrációban élt, francia könyveket olvasva zárkózott el a világ elől.

– Igen, mindenhol idegennek éreztem magam. A mikrovilágomban, a családomban, a barátaim között vagyok otthon. Ugyanakkor bárhol járok Európában, nem érzem magam kirekesztettnek.

– Kritikusai szerint a magyar irodalomban előzmény nélküli a könyve. Aimé Billion, akinek ereiben joruba, vietnámi és francia vér keveredik, Norvégiában kezd el dolgozni. A mű fejlődésregény, központi eleme a boldogság.

– A regényben szereplő mozzanatok az életpályámat tükrözik, hogy korábban Bordeaux-ban laktam, jól ismerem a franciákat, most pedig családommal Norvégiában élek. Amikor az erdőben futok, sokszor eszembe jut: a tíz szerintem legjobb magyar regény között ott van Füst Milán Feleségem története című műve. Annyiban lehet rokonítani a két könyvet, hogy egyikben sincs magyar szál, mindkettő kilóg a hazai irodalomból.

– Azt mondta, Proust és García Márquez a kedvenc külföldi szerzői.

– Igen, de nem hiszem, hogy a könyvben van ennek nyoma. Hallottam valakitől, hogy addig nem olvas regényt, amíg a sajátját írja, nehogy az idegen mű hatása alá kerüljön. Én más vagyok, az olvasó és az író két világ bennem. Roberto Bola?o Vad nyomozók című könyvét fejeztem be nemrég, rajongok érte, de szóba sem jön, hogy hatással lenne rám, amikor írok.

– Példaképének Nádas Pétert, Oravecz Imrét, Bodor Ádámot és leginkább Kertész Imrét tartja, aki a holokausztról egy egyedülálló, korábban nem ismert nyelven írt. Nehezen talált rá a saját stílusára?

– Igen, sokat kínlódtam a regény elejével. Megmutattam Kemény Istvánnak, vele rendszeresen küldünk egymásnak kéziratokat. Amikor a szenvedésen, az elkeseredésen végre továbblendültem, éreztem, hogy témában, stílusban megtaláltam azt, amit akartam.

– Költőként nehéz lehetett rátalálni a prózai stílusára, a vers talán jobban az ujjában volt.

– 1988-ban, huszonnégy évesen írtam egy hosszú prózaverset. Tatay Sándor író akkor azt mondta: maga egyszer jó prózát fog írni. Ez abban a pillanatban nagyon rosszulesett, azt gondoltam, bújtatott kritika. Aztán persze rájöttem, a jóindulat beszélt belőle. Tatay a versemben meglátta, ha egyszer beérek, akkor a bennem lévő történeteket egy másik műfajban fogom kibontani. Későn érő típus vagyok, egy prózaírónak pedig be kell érnie. 1995-ben jelent meg egy prózakötetem, ifjúkori mű, tele csavarral, csapongással, a költői fantázia működött benne, és nem volt olyan fegyelmezett, mint a Boldog Észak.

– Az ön regényével ellentétben a mai fősodor művei, Bodor Ádám, Borbély Szilárd írásai, sőt a legújabb Esterházy-könyv is nyomasztó világot mutat.

– E három szerző közül szerintem Esterházy kifejezetten derűs szerző, bár a legújabb könyvét nem olvastam. Ami az én könyvem derűjét illeti, az a saját világszemléletemből jön, amit kölcsön adtam a főhősömnek, Aimé Billionnak. Ha kudarc ér az életben, az a stratégiám, hogy meg fogom keresni, mit miért rontottam el, és kijavítom.

– Ezt biztosan nem Magyarországon tanulta.

– Szerintem mindig is ilyen voltam.

– Könyvének első fele Beninben játszódik, a második Norvégiában. Az első a vud- varázslatok, a másik Skandinávia világa. Erős a kontraszt.

– A regény Aimé Billion története. Az afrikai részre azért volt szükség, hogy a főhős múltját bemutassam. Fontos volt, hogy az ő szemszögéből láttassam az északi országot. Aimé Billion ősi világból jött, az ő személyén keresztül plasztikusabban láthatjuk a mitikust és a szupermodernt is. A vud- rítusoknak, vallásnak utána kellett olvasnom, hogy aztán a regényben szabadon kezelhessem őket. A vud- engem a görög mitológiára emlékeztet, amelyben az istenek – bár tudjuk, hogy miért „felelnek” – sokszor az ellenkezőjét is megcselekedhetik annak, mint amit a szerepük szerint elvárnánk tőlük.

– Idegen a világ, amit bemutat: egyrészt hipermodern, ahol a juhok akolját is bekamerázzák, másrészt, ha az emberek egymás közötti kapcsolatait nézzük, rideg.

– Inkább távolságtartót mondanék, ugyanakkor kiszámítható és kiegyensúlyozott az emberi környezet. És toleráns is, a regény szerint befogadják azt a fekete embert, aki odajött dolgozni.

– Ez nem csak a vidéki Norvégiára jellemző? A szélsőséges nézeteiről ismert, tömeggyilkos Breivik is ott él.

– Nem tudom, nem laktam nagyvárosban. Mikes Kelemen írta a Törökországi levelekben, hogy az Isten letesz valahova egy halom kenyeret, és az embereknek el kell oda utazniuk, és addig ott kell tartózkodniuk, amíg meg nem eszik az ételt. Áldom a szerencsémet, hogy az Isten egy fura kis norvég településre pakolta le a kenyeremet. Néha sokkal jobban érzem azt a különbséget, ami általában a fal- és a város között van, mint azt, ami a norvégokat és a magyarokat megkülönbözteti egymástól.

– Abban a közegben, ahol most él – a norvég idősek, ápolók körében –, tudnak valamit arról, hogy regényéért megkapta az egyik legrangosabb magyar irodalmi elismerést, az Aegon Művészeti Díjat?

– Örülnék, ha nem tudnák. Szeretek kettős életet élni. Házi kisegítő vagyok, takarítok a nyugdíjas néninél, kitisztítom a WC-jét, de zavarba jönnék, ha íróként kezdene rám nézni. Amikor először kétkezi munkába fogtam, tartottam attól, hogy ez nekem nem fog menni. Két hét után rájöttem, alkotóként jobb helyre nem is jöhettem volna. Sajnos egyre többen tudják már, hogy írok. A fizetés nélküli szabadságot igénylő nyomtatványon ugyanis ki kellett tölteni azt a rubrikát, hogy miért akarok távol lenni. Hazudni nem szeretek, így beírtam: kapok egy díjat.

– Mikor költözik tovább, mikor fogy el az önnek szánt isteni kenyér a norvég asztalról?

– Ezt nem tudhatjuk előre. Nem akarok a jövővel foglalkozni, nem tudom megállítani az időt, de megpróbálom lassítani.

– Így lehet igazán boldognak lenni.

– Nem tudom. Montaigne egyik esszéjében azt írja, az ember halálának pillanatáig nem lehet eldönteni, boldog volt-e, hiszen az, ahogyan meghalunk, ugyanúgy hozzátartozik a sorsunkhoz.