Író, válságban 3.

A legújabb rész:

A termékenyítő csend illúzióját hatalmas dörrenés rombolta le.
Te jószagú…. Dömötör bevágta lent a szobája ajtaját, és elindult felfelé. Hatalmas súlya alatt nyögött az alagsori lépcső.
Mi a fenét akarhat? Nemigen szokott feljönni az odvából, csak kajáért. Azt is inkább leviszi magával, a számítógép előtt ülve falja be. Történhetett valami, és Péter, öccsét ismerve, sejtette: nem lesz kellemes a hír.
Dömötör hatalmas alakja megjelent az ajtóban.

– Figyu, bátyó… van egy kis zűr.
– Nincs pénzem.
– Az baj, mert nekem sincs.
– Ez nem újság. Ne haragudj, de nekem most…

Dömötör beljebb lépett.
– Nem úgy nincs. Egyáltalán nincs.

Dömötör állandó pénzzavara csak a hab volt a tortán. Ott lakott a nyakukon, egy fillérrel sem járult hozzá a költségekhez, semmiben nem segített, rendszeresen üresre ette a hűtőt, a levetett ruháját nem volt hajlandó elvinni a mosógépig. Amikor megtudta, hogy a bátyja első könyve országos siker lett – a „királyi” tévé kulturális műsorában is készült vele interjú ebből az alkalomból –, rögtön jelentkezett. Negyedik éve gyűrte a hároméves műszaki főiskolát és még mindig volt egy éve hátra. Az ötödik albérletéből dobták ki éppen, mert hónapok óta nem fizette a bért. Persze pénzt akart, de Péter nem adott neki. Tudta, hogy úgyis csak kifolyna a kezéből, számítógépes alkatrészekre és mindenféle kütyükre költené. De Dömötör addig könyörgött, amíg megígérte neki: ha megveszi a házat, ideiglenesen odaköltözhet. – Mondom, ideiglenesen – nyomta meg a szót. Ő pár hétre gondolt. Dömötör, úgy látszik, pár évre.

– Mi az, hogy egyáltalán?
– Úgy, ahogy mondom. Ellopták a tárcámat.
– Hol?
– A 6-oson.
– Hol tartottad?
– A zsebemben. A… kabátzsebemben.
Péter majd felrobbant. Hányszor mondta neki, de hányszor!
– Mennyi volt benne?
– Azt hiszem… kétszáz. Kétszáz forint.
Péter hirtelen elnevette magát.
– Mit röhögsz? – kérdezte Dömötör indignálódva. – Olyan vicces, hogy megloptak?
– Az nem. Megérdemelted. Csak elképzeltem a tolvaj képét, amikor kinyitotta a tárcádat…

Az ajtóban megjelent Juli.
– Min szórakoztok ilyen jól? Nekem is mondjátok, rám fér a röhögés…

Péter a lányra nézett. Ki volt sírva a szeme.

(Aromo)

Író, válságban – a teljes eddigi szöveg

1.
Harmadik történetünk hőse, Péter, író. Utolsó, sorban a második megjelent kötete nem fogy a várakozásoknak megfelelően. Kiadója elégedetlen, Péter pletykákból úgy értesült, hogy egy újabb kötetre már nem kívánnak szerződni vele. Szeretné elkerülni a pénzügyi nehézségeket. Habár előző tiszteletdíjából egy öreg kertes házat vett a külvárosban, régebbi adósságait törlesztenie kell. A ház is felújításra szorulnak: az ablakok szelelnek, a tető beázik.

Péter barátnője, Juli is elégedetlen. Valami testetlen fenyegetés árnyékolja be kapcsolatukat. Péter, érzékeny lélek lévén, ennek tudatában van, eddig azonban, tekintettel az írás miatti zaklatott-fegyelmezett életmódjára, nem mert nekivágni a lánnyal egy „mélyinterjúnak”. Most hogy regényével elkészült, ideje is, módja is lenne rá, Juli azonban egy hirtelen vitát követően bejelenti: egy hétre hazautazik a szüleihez vidékre, mert egyedül szeretne lenni.

Péter öccse, Dömötör az egyetlen, akiről úgy tűnik, többé-kevésbé elégedett. Ő is Péternél él, az alagsori szoba a birodalma. A testes fiatalember igazi „kocka”, informatikusnak tanul, naphosszat a számítógép előtt ül és játszik, programokat buherál. Nagy általánosságban kényelmes jellem: takarítani, rendet rakni nem szokott, a szobájában összegyűlt kajásdobozokat is csak kéthetente viszi ki. Rendetlen és rendszertelen életmódja állandó feszültségforrás.

Hősünk egy neves magazintól kap váratlan felkérést: a karácsonyi mellékletbe írjon novellát. Itt a remek alkalom, hogy újabb olvasókat, hírnevet szerezzen magának, amivel kiadójánál is stabilizálhatná helyzetét. Juli esti bejelentése és összecsomagolt bőröndjének látványa azonban teljesen felzaklatta. Nem tudna most a munkára koncentrálni.

Decemberi este van, a kertváros szürke és hideg, hó még nem esett. Péter dolgozószobájában dühödten kutat jegyzetfüzetében valami használható ötlet után, amit megírandó novellája alapjává tehetne, gondolatai viszont minduntalan elkalandoznak.

Juli a konyhában duzzog egy csésze forralt bor mellett és telefonál, talán egy barátnőjével beszél éppen.

Döme a feni vitáról mit sem tudva tér éppen haza a szomorú hírrel: ellopták a tárcáját.

(168 Óra Online)

2.
Éppen a fahéj szaga volt az, amit mindig utált. Igen, szaga, nem illata, mert nagyon utálta. Tolakodónak, hízelkedőnek, émelyítőnek találta mindig, és soha semmi ételt – amiben fahéj volt – jóízűen megenni nem tudott, és most ez a szag kúszik-mászik a küszöbök alatt, tölti be az egész lakást lassan, csak azért, mert tél van, és Juli azt gondolta, hogy joga van még egy utolsó forralt borra.

Nem volt elég a bőröndök látványa, még ez a szag is hozzá… sok, ez így együtt nagyon sok. Rájött, hogy az utazásokat is utálta mindig, már a menetrend olvasásától is nyirkos lett a tarkója. El sem tudta képzelni, milyen lehet pontosan megérkezni egy állomásra, milyen lesz az érdekes, új tájak látványa. Egy dolog volt, amit szeretett az utazásban: ahogy a vonat meglódult, már csomagolta is ki az úti elemózsiát, harsogva harapta, s hozzá nagy kortyokba nyelte a házi főzetű teát. Bendője teltével elégedetten szuszogott, keresztrejtvényt vett elő, és tulajdonképpen semmire sem emlékezett abból, merre is járt a vonat. Igen, az autós utazást is utálta. Hosszú lábai miatt nagyon ritkán érezte kényelemben magát. Enni végképp nem tudott az autóban, szűk volt a hely, és emlékezete szerint az ország összes útja úgy rázott, hogy fogtörés nélkül képtelenség volt egy jóízűt falni.

– Mentőövet dobtak? Nekem? Ezek? – Nagyon is el tudta képzelni azt a szerkesztőséget, ahová írását majd be kell vinnie. Idétlen, modern bútorok, számítógép-képernyők, és ami fokozta a rossz érzést: a falon számítógépes grafikák. Az ünnep előtti áhítatban kékebbnél kékebb kékharisnyák unott körömpiszkálás közben cserélnek receptet – ehhez végképp nem volt érzéke. A férfiak pedig soros hódításaik cinkos elmesélésével mulattatják egymást. Érintkezési pont sehol. Szinte közömbös is, miről szól majd a „kis színes”, melyre felkérték, még az érte kapott pénz sem számít, így is, úgy is kegyelemkenyér.

Egy régi verstöredék jutott eszébe… Ha jól emlékezett, Soós Zoltán írta:

„Az irodalom berkeiben, megint nagy a zaj,
kurvák flangálnak
a szívek leitatott álmaival.”

Hát ez van. József Attila-díjasnak kellene lenni mégis, vagy egy Pulitzer-morzsa, de ez, ami most van, ez bizony csak kegyelemkenyér.

Ekkor érintette meg az emlékezés könnyű ujja a homlokán, és váratlanul régi karácsonyok jutottak eszébe. A favásárlás, a mustrálgatás, a kiválasztás. Otthon a fenyőtüskék szedegetése a markából, és mégis öröm: valamit ő is hozzátett az ünnephez. Az ajándékok kicsomagolása, az ünnepi vacsora, a „csak még egy fél órácskát” könyörgés… és ki is fújt az egész.

Hogyan lesz ebből egyáltalán egy flekk?
Atyaúristen! Nem is beszélték meg a cikk pontos terjedelmét…

A pincéből felszüremlő zajok visszazökkentették a valóságba. Valószínűleg Pá-Dö-Dö érkezett meg. Tízéves kora óta kívánta így: Pá, Dömötör, dögölj meg! Még az ünnepen sem szerették egymást. És egyáltalán, megrendelésre senkit és semmit nem lehet szeretni. Jobb is lesz talán, ha Juli elutazik, termékenyítő csend, elgondolkodtató zsibbadás és nyugalom…
Talán nirvána?

(Lapaj)

3.
A termékenyítő csend illúzióját hatalmas dörrenés rombolta le.
Te jószagú…. Dömötör bevágta lent a szobája ajtaját, és elindult felfelé. Hatalmas súlya alatt nyögött az alagsori lépcső.
Mi a fenét akarhat? Nemigen szokott feljönni az odvából, csak kajáért. Azt is inkább leviszi magával, a számítógép előtt ülve falja be. Történhetett valami, és Péter, öccsét ismerve, sejtette: nem lesz kellemes a hír.
Dömötör hatalmas alakja megjelent az ajtóban.

– Figyu, bátyó… van egy kis zűr.
– Nincs pénzem.
– Az baj, mert nekem sincs.
– Ez nem újság. Ne haragudj, de nekem most…

Dömötör beljebb lépett.
– Nem úgy nincs. Egyáltalán nincs.

Dömötör állandó pénzzavara csak a hab volt a tortán. Ott lakott a nyakukon, egy fillérrel sem járult hozzá a költségekhez, semmiben nem segített, rendszeresen üresre ette a hűtőt, a levetett ruháját nem volt hajlandó elvinni a mosógépig. Amikor megtudta, hogy a bátyja első könyve országos siker lett – a „királyi” tévé kulturális műsorában is készült vele interjú ebből az alkalomból –, rögtön jelentkezett. Negyedik éve gyűrte a hároméves műszaki főiskolát és még mindig volt egy éve hátra. Az ötödik albérletéből dobták ki éppen, mert hónapok óta nem fizette a bért. Persze pénzt akart, de Péter nem adott neki. Tudta, hogy úgyis csak kifolyna a kezéből, számítógépes alkatrészekre és mindenféle kütyükre költené. De Dömötör addig könyörgött, amíg megígérte neki: ha megveszi a házat, ideiglenesen odaköltözhet. – Mondom, ideiglenesen – nyomta meg a szót. Ő pár hétre gondolt. Dömötör, úgy látszik, pár évre.

– Mi az, hogy egyáltalán?
– Úgy, ahogy mondom. Ellopták a tárcámat.
– Hol?
– A 6-oson.
– Hol tartottad?
– A zsebemben. A… kabátzsebemben.
Péter majd felrobbant. Hányszor mondta neki, de hányszor!
– Mennyi volt benne?
– Azt hiszem… kétszáz. Kétszáz forint.
Péter hirtelen elnevette magát.
– Mit röhögsz? – kérdezte Dömötör indignálódva. – Olyan vicces, hogy megloptak?
– Az nem. Megérdemelted. Csak elképzeltem a tolvaj képét, amikor kinyitotta a tárcádat…

Az ajtóban megjelent Juli.
– Min szórakoztok ilyen jól? Nekem is mondjátok, rám fér a röhögés…

Péter a lányra nézett. Ki volt sírva a szeme.

(Aromo)