Indiana ostora: a nagy koppanás

Steven Spielberg 1994 környékén kezdte pedzegetni először, hogy netalántán, esetleg, ha minden jól megy, meg persze you know, ha lesz majd kitűnő forgatókönyv, akkor mindenképp megcsinálják az Indiana Jones sorozat negyedik epizódját.

Akkori önmagam, miután szembesült ezzel a lehetőséggel, fogta magát, leballagott a szarvasi Turul-moziba (verőfényes, futballbőr-szagú nyári délután volt, a sarki kocsmában John Williams húzta a „Csak egy kislányt” – sose feledem, hiszen meg sem történt) és még melegében megpróbált jegyet vásárolni a nyilván közelgő bemutatóra: 15. sor, 7. szék, ha lehet. A borzas fejű, SS-otthonkás jegyeladó néni meg persze, hogy turpisságot és kölkös csínyt sejtett rögtön:
- Totenkopf und heiliche marmalade! – így kiabált a tikettes-ablak mögül, sőt, egy összetekert Alan Qutermain moziplakáttal hadonászva még megpróbált holmi nevelő célzatú pofonokat is kiosztani, hősünk azonban egy legendásan higgadt, már-már apatikus mozdulattal előrántotta a mutatóujját, és ott helyben lepuffantotta a feléje romboló, nyugdíjas szörnyeteget.

Azok voltak ám a szép idők.

Harrison Ford visszatalál

Ahhoz képest azonban, hogy a nagyjából tizennégy éve sodródó terv miként lett filmmé, miként érett be Dr. Jones negyedik kalandja, a kész mozi – bár erről később inkább, elég csak annyi egyelőre, hogy ez a szülés, ez bizony piszok nehéz volt.

Spielberg elfogyasztott rengeteg forgatókönyvírót (kanyarított szkript-terveket M. Night Shyamayan és Tom Stoppard, sőt, még Frank Darabont is), ám végül mégis David Koepp sztoriját vették meg; operatőrnek a korábbi három Indyt fényképező Douglas Slocombe helyett Spielberg Janusz Kaminskit választotta.

Harrison Ford, minden idők Dr. Jonesa is leszerződött végül, hiába 66 éves, fitt még öregembernek is, 1989, vagyis az ’Utolsó Kereszteslovag’ óta nem csattogtatott ostort, de állítólag könnyen visszatalált a szerepbe.

És közben elkezdtek szivárogni az esetleges filmcímek is: ‘The Destroyer of Worlds’, ’The Fourth Corner of the Earth’, ‘The Lost City of Gold’ – érezzük azt a régi, izgalmas bukét, ugye? Azt a pici sejtelmes-titokzatos zanzát, mikor kiejtjük a szavakat? ’Indiana Jones and the Kingdom of the Crystal Skull’ – ebben a címben aztán benne van minden, amitől fickándozni kezd a mellünkben a kisgyerek, ellenben arról, hogy a szerencsétlen végül pofára esett odabenn, és még a térde is plezúros lett egy kicsit, igazából senki sem tehet. Csak az a rohadék idő, az a hibás.

Arra kószál a gonosz-orosz

Büdös nagy Amerika, valahol Nevadában járunk, kikacsintások mindenfelé (mert a kikacsintás olyan, megél az a homokon is): kicsi ’American Graffiti’, amikor megjelenik a nyitott-tetős tuningford, meg a belőle felénk üvöltő Elvis - kicsi ’Meztelenek és Bolondok’, amikor a katonai konvoj egyik járgánya versenyre kel vele.

Belefér, és ha eddig nem esett volna le, hát a közel húsz perccel később az égre vetülő atomgomba árnyékában tanácstalanul pislogó, kissé hajlott Dr. Jones látványától mi is ráeszmélhetünk végre, hogy bizony más idők járnak. (Még a moziban is, és hülye, aki ettől nem ijed meg egy kicsit.) Nácit verni például már nem lehet, szerencse, hogy épp arra kószál néhány Lenin-renddel kitüntetett gonosz-orosz.

Ezzel persze semmi baj: George Lucas, aki a Kristálykoponyák alapötletéért felelős, több helyütt kijelentette, hogy nem fognak változtatni a jól bevált sémákon, igyekeznek a már lefektetett alapokra építkezni. Szó se róla, ezt be is tartják, egy ponton mozdítanak csak, mégpedig a dolog misztikáján. Indy a Frigyláda, a Shankara kövek, és a Grál után ezúttal a nevezetes Kristálykoponya nyomába ered (lásd a keretes írást), ami szép és jó is lehetne akár, csakhogy mégsem az: a Kristálykoponya köré kerített mese ugyanis nem belőlünk, a babonáinkból, a mitikus énből ered, hanem a fejünk fölük érkezik. És ez, egy harmadrangú ’X-akták’ epizódra sem érdemes befejezéssel karöltve agyon is csapja az egész koncepciót.

Spielberg láthatóan az ötvenes évek sci-fi mániájára próbál újabb rímet pattintani – értjük persze, hogy 1957, és hogy Ufo-mánia, meg Roswell, meg 51-es körzet, de Dr. Jones terepe eleddig más volt. Az UFO-k meg menjenek a picsába.

Trottyos, de azért élvezhető

A kész mozi ennek ellenére úgy-ahogy működik: Harrison Ford mint fentebb emlegettük hozza a formáját, jól áll neki az őszülő borosta is, de mégis hiányzik az a kiskölykös ügyefogyottság, meg a telt hasú irónia, a hamiskás félmosoly ami hús-vér emberré tette a rajzfilmfigurát.

Cate Blanchett (lásd még: „gonosz-orosz”) amilyen jó egyébként, annyira blazírt most, hiába a Garbo-s Ninocska-frizura, mégis ő lesz a legunalmasabb „evil man”-je a négy résznek; Shia LeBeouf pedig kellemes brandonyi semmiség. Azt pedig, hogy Karen Allen, akit jó látni ugyan, hiszen a legjobb Jones-csaj mind közül, mi a fenét keres itt (néha a hátába nyomnak egy pisztolyt, uramisten, még lelövik a végén), és hogy John Hurt, valamint Ray Winstone karakterével vajon mit is akartak valójában kezdeni, azt inkább ne firtassuk, mert felesleges.

Annak idején mindenki, aki kalandfilm készítésre adta a fejét, summa-summarum az Indiana Jones sorozatból lopott (kénytelen volt lopni), és szomorú látni, hogy most Spielberg teszi meg az ő munkáikkal rendre ugyanezt. Mégis azt mondom: trottyosnak trottyos, de azért élvezhető. Nem mondhatok mást, nem tehetem meg. Csodát vártunk, csakhogy csodák nincsenek: a roswelli ufó-felvételekről bebizonyosodott, hogy álnokság csupán; a Torinoi Leplet is ízekre szedték a nagynevű tudósok, mondván, hogy ilyen állat márpedig nincs.

Anyám pofonját érzem valahogy, „Nőjél már fel fiam!” – a fenébe is, lehet, hogy igaza lesz.