Illúziói elporladtak, a tehetsége elpárolgott

Philip Roth regénye szólhatna akárkiről. Még akár Akárkiről is, aki a középkori moralitásjátékokban minket testesített meg, az Embert. Abban az esendőségben, amelyet átélünk, amikor a Halál meglep bennünket. (Nagybetűkkel írom, ezek szimbolikus szerepek.) Amikor hiába tekinted át az életedet, mert az utolsó pillanatban már nem javítgatható. Ha hívő vagy, a bűnbánat tán segíthet rajtad. Roth nem tartozik közéjük, ezért számára nincs segítség. Talán csak az írás. Ez. Hiszi: a lélek nem halhatatlan. A test felbomlik. Ahogyan az életünk is.

A temetőben kezdődik, egy nyitott sír mellett. Akit ide temetnek, annak még nem ismerjük az életét, csak a búcsúztatását. Az emlékbeszédek, a gesztusok, az itt lévők és a hiányzók jelzik a leltár lukas, véges voltát. S hogy ki az, aki ide megérkezett, ezután derül ki.

Egy kisvárosi ékszerész ügyes gyereke. Felnőve reklámgrafikusként élte az életét. És hibázott is persze. Voltak rossz választásai. Ahogyan szülei, bátyja, feleségei (három is), szeretői (nem számoljuk), gyerekei, akik ridegek az „elvált apával”, s mire ő nyugdíjba menve elkezdene csak magának festeni, már szembe is kell néznie azzal, hogy illúziói elporladtak, a tehetsége – vagy amiről azt hitte, hogy az – elpárolgott. Maga az élet zabálta fel a testét, a lelkét, a szervezetét, a képességeit, maradt a magány és a kín, elérte őt is „az élet végének elkerülhetetlen szőnyegbombázása”, amikor összeomlik minden.

Még egy sor emlék cikázik elő, egy vizsgálat, végül egy operáció, a nyaki ütőér kitisztítása lenne. Betolják a műtőbe. És a történet körbeér.

Keserű, szikár írás. Szépségét az elbeszélés módja adja: erős, megragadó szöveg. A kisember lovas szobra.

(Philip Roth: Akárki. Fordította: Sóvágó Katalin. Európa Kiadó.)