Ifjabb Vidnyánszky Attila: Nem érzem magam mesterembernek

– Idén szeptemberben még csak 25 éves lesz, ehhez képest az elmúlt négy évben négy komoly szakmai elismerésben részesült, legutóbb megkapta a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt. Nem túl erős pályakezdés? Nem fél, hogy elszáll?

– Nem tudom, hogy lehet erre elegánsan válaszolni. Nekem mindig azt tanították, bármilyen pozitív visszajelzést kap egy színész, legyen az egy vastaps, egy előadás utáni SMS vagy éppen egy díj, mind arra valók, hogy energiát merítsünk belőlük. Így is fogom fel a sikereket. Az emlékgyűrű más, azt a társulattól kaptam, és igazán nagy boldogságot szerzett nekem. Azt nem tudom, van-e olyan ember, aki felismeri, ha elszáll, de remélem, észrevenném, ha ilyesmi történne velem.

– És nem rak terhet önre az eddigi díjeső, hogy illene hasonlóan folytatni?

– Egyáltalán nem foglalkoztat.

– A díjakon kívül milyen visszajelzésekre figyel? Kinek a szava fontos?

– A legfontosabb a családom és a barátaim véleménye. Azon belül is a nagymamámé: ő foglalkozott velem kicsi gyerekkorom óta, lényegében ő készített fel erre a pályára. Mindegyik előadásomat megnézi, ő a legőszintébb kritikusom. Tavaly például az egyik bemutatóm után közölte, hogy nem kellett volna elvállalnom, mert a sok egyéb munkám miatt ezt már nem bírtam el. Azt mondta, nem úgy voltam jelen a színpadon, ahogy jelen kellett volna lennem. Az ő véleménye is szerepet játszott abban, hogy tavaly nyáron leszerződtem a Vígszínházhoz, megértettem, hogy most túlságosan fárasztó a szabadúszás.

Fotó: Bazánth Ivola

– Egyéb okai is voltak?

– Több is. Például az, hogy egyszerre kínáltak színészi és rendezői feladatot. Hogy nemcsak Eszenyi Enikő hívott, hanem Marton László és Hegedűs D. Géza is, akik osztályfőnökeim voltak a színművészetin. Az is motivált, hogy állandó társulatban nem kell mindig az alapoknál kezdeni egy próbafolyamatot. Érdekes persze az is, amikor minden alkalommal új emberekkel dolgozol együtt, de legalább ilyen izgalmas, amikor a közösen megélt élmények miatt egy előadást nem a nulláról kezdünk felépíteni.

– Furcsa, hogy nem az édesapja nevét említette elsőként, amikor azt kérdeztem, kinek a szavára ad leginkább, hiszen ő is meghatározó színházi személyiség: a Nemzeti Színház igazgatója, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke. Áldás vagy átok, hogy egész életében viselnie kell a neve előtt az ifjabb jelzőt?

– Áldás és átok egyszerre, de ezen a kérdésen már túl vagyok. Volt, hogy megszenvedtem a dolgot. Édesapám előre megmondta, hogy miatta számos támadást kapok majd, mások azt javasolták, hogy változtassak nevet.

– Mi lett volna az?

– Anyai ágon orosz származású vagyok, úgyhogy valószínűleg nagyapám nevét választottam volna: Alikin Attila.

– Igazi művésznév.

– Az lehet, de valójában meg sem fordult a fejemben, hogy felvegyem. Meg kellett vívnom a saját harcomat a nevemmel.

– Sikerült leválni az édesapjáról?

– Abban az értelemben, ahogy egy gyerek szükségszerűen leválik a szüleiről, nem ment nehezen ez a folyamat, hiszen tizenegy éves voltam, amikor édesapán Debrecenbe szerződött, én pedig otthon maradtam Beregszászon a családdal. A helyi színházban nőttem föl. Gyerekként-kamaszként világosíthattam, kellékezhettem, kisebb szerepekben színpadra is állhattam. A családommal közösen döntöttünk arról, hogy érettségi után Budapestre jövök a színművészetire, de a nagymamám készített fel. Utólag kiváló döntésnek bizonyult, hogy édesapám kimaradt ebből az egészből. Tisztelem édesapám munkásságát, örök példa lesz előttem, ahogy a semmiből csinált színházat Beregszászban. Én már egészen más helyzetből futok neki az életnek.

– Ezt értem, de Vidnyánszky Attila egyrészt meghatározó alakja a magyar színházi életnek, másrészt tevékenysége bírálatok kereszttüzében áll. Ezt is könnyű elviselnie egy fiúnak?

– Egyetemista voltam, amikor a legnagyobb viták zajlottak a Nemzeti Színház igazgatóváltása körül. A szakmai és politikai vihar egyik gócpontja éppen a színművészeti egyetem volt. Édesapám miatt engem is sokan megtaláltak. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem, mi folyik a színházi életben. Szerencsére a tanáraim és a barátaim megvédtek a támadásoktól, segítettek, hogy ne folyjak bele az eseményekbe, hogy túlélhessem azt az időszakot. Tanultam belőle.

– Hadd provokáljam: ha lehetősége adódna együtt dolgozni olyanokkal, akik meglehetősen feszült viszonyban vannak az édesapjával, mondjuk például Alföldi Róberttel, a Nemzeti korábbi igazgatójával, okozna ez önnek fejtörést?

– Nem is értem a kérdést. Teljesen abszurd a felvetés. Egyrészt az nem Alföldi és Vidnyánszky harca volt, másrészt olyan emberek generálják a legtöbb feszültséget a színházi világban akkor is, most is, akik többnyire nem látnak bele, nem is értenek hozzá, vagy pusztán csak így tudnak érvényesülni. A színházat érintő közéleti-politikai viták nyilván érdekesek a nyilvánosság számára, de a szakmán belül azért pontosan érzékelni lehet, ki milyen színvonalat képvisel. Az ember olyan helyzeteket keres, ahol adni, érvényesülni tud, és ha lehetőségem lenne rá, és lenne értelme, miért ne dolgoznék meghatározó színházi személyiségekkel, akár Alföldivel is? Mint ahogy örömmel dolgoztam korábban a Nemzeti Színházban, a Radnóti Színházban, a Latinovits Színházban. Mindenesetre most mindenben a Vígszínház az első, és az, hogy ne veszítsem el azokat az embereket, akikkel eddig dolgoztam.

– Eldöntendő kérdés-e, hogy a színészi vagy a rendezői utat kell járnia, vagy eleve nincs kérdés?

– De, ez folyamatosan kérdés. Én elsősorban színésznek tartom magam, sokkal magabiztosabb és felszabadultabb vagyok a színpadon. Akkor szeretek rendezni, ha egy összetartó, egy adott célnak mindent alárendelő közösség munkáját tudom koordinálni. Az a típusú hagyományos rendező, aki bármely színházban, bármely csapattal képes előállítani egy színvonalas kulturális terméket, valójában egy mesterember. Én nem érzem magam annak.

– Nem is tervez Vígszínházon kívüli projekteket?

– Csak a Sztalker Csoporttal. Ebben a formában él tovább a színiegyetemen együtt végzett csapat, és most Faulkner Míg fekszem kiterítve című kisregényéből Vecsei H. Miklóssal közösen készítünk egy színpadi változatot, amit idén nyáron az Ördögkatlan Fesztiválon fogunk bemutatni. Lassan, tudatosan próbáljuk felépíteni ezt az alkotóközösséget. Úgy érezzük, egyben kell tartani azt az energiát, ami az egyetemen kibontakozott, mert máshol az ember nem tapasztal ilyet. Számomra a Sztalker Csoport a kiindulópont.

Első vígszínházi évadában megkapta a Ruttkai emlékgyűrűt

– A vígszínházi debütálása elég zajosra sikeredett: ősszel Hamletként lépett először a teátrum színpadára, rögtön ki is érdemelte vele a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt. Hogy milyen további díjakat hoz még, azt nem tudni. Viszont nem először játszotta el Hamletet: évekkel korábban az Ódry Színpadon Zsótér Sándor irányításával már ismerkedett a szereppel. Mennyiben tér el a két alakítás?

– Zsótérnál a színészi jelenlét tanulása volt a legfontosabb: hogyan lehet lekötni színészi eszközök alkalmazása nélkül a néző figyelmét egy tízperces monológgal, háttal állva a közönségnek. Azt tanította, egy színész először soha ne arra keresse a választ, miként adjon elő valamit, hanem hogy miért. Ha tudod, hogy mit miért mondasz, működni fog. Ez az alapja a vígszínházi előadásnak is, eltérés inkább a megformálásban van. És még sok apróságban. Például abban, hogy az egyetemen nem tanultuk meg, hogy a Vígszínház színpadán másképp kell megszólalni, másképp kell pörgetni az agyunkat, mint az Ódry Színpadon. Nekem itt máshogy szól a hangom. Tavaly nyáron meg kellett tanulnom újra beszélni. Minden reggeli és délutáni próba előtt gyakoroltunk Bagó Gizella énektanárnővel, sokszor a nagyszínpadon. Ha ő nincs, nem tudtam volna megszólalni.

– A vígszínházi Hamlet-előadás csúcspontja valójában egy vendégszöveg: bejön Hajduk Károly színészkirályként, és elmondja József Attila Levegőt! című versét. Amikor én láttam az előadást, hosszú nyíltszíni tapsot kapott.

– Minden este azt kap.

– De miért?

– Mert váratlanul, meglepő helyen, ugyanakkor iszonyú élesen, pontosan és szikáran szólalnak meg József Attila szavai.

– De miért találja meg helyét József Attila a Hamletben?

– Mindenkire más hat. Az biztos: felszabadító érzés szembesülni azzal, hogy nem egyedi élmény, ha rosszul érezzük magunkat ebben a világban, hanem egy egész közösségé.

– Hamletként többször is kiszól a közönséghez, provokálja a nézőket: nem csak a dán királyfi hezitál, mi sem teszünk semmit, hogy jobbra forduljon a sorsunk.

– Az a legfőbb célunk, hogy rávegyük a nézőt: ott, abban a pillanatban gondolkodjunk közösen a világról. Ne csak Hamlet elmélkedjen, hanem 1100 ember együtt. A kiszólások akkor működnek, ha a nézők ráismernek saját sorsukra, életükre a színpadon. Az a legnagyobb siker, amikor konkrétan beleszólnak az előadásba. Egyik alkalommal a Hecuba-monológ alatt, amikor Hamlet azt kérdi, gyáva lennék?, felszólt valaki a nézőtérről: igen!

– Annyiban hagyta a beszólást?

– Dehogy. Megkérdeztem, és ki mondja ezt a szemembe? Erre bemondta: gyáva vagy. Kérdem, hol vagy? Nagy csönd. Ki csavarja meg az orromat? Csönd. Megtéped a hajamat? Csönd. Aztán két jelenettel később azt mondja Hamlet: mutassatok nekem egy olyan embert, aki nem rabja semmilyen szenvedélynek. És akkor feltette a kezét. Király Danival, azaz Horatióval odamentünk hozzá, és megöleltük. Óriási tapsot kaptunk. Kényes dolog az ilyesfajta nyitott játék, akkor izgalmas, ha nincs kényszerítve a néző, hanem a saját döntése, hogy belép-e a játékba, vagy csak kívülről nézi.

– A Hamlet-előadás nyíltan reflektál a hazai közállapotokra is. Ez mennyiben feladata a színháznak?

– Ez is feladata. Csak akkor érdemes színházat csinálni, ha a körülöttünk lévő világról akarjuk elmondani a gondolatainkat, megfogalmazni az érzéseinket. Megértem, ha egy színházi előadás célja pusztán a szórakoztatás, de nézőként is azt szeretem, ha provokáció történik a színpadon, ha megmozdul bennem valami, amin utána még sokáig rágódhatok. Egyre kisebb a rés az emberek lelkében, de a színháznak – mindegy, milyen formában – be kell találnia.

„Gyáva lennék?”

– És magánemberként is szükséges reagálnia arra, amivel nem ért egyet? Vagyis nem művészi eszközökkel?

– Ez végtelenül bonyolult. Részben alkati kérdés, ki érzi szükségét annak, hogy fontos társadalmi ügyekben saját nevében is megszólaljon. Aki megszólal, tisztában kell legyen azzal, miért teszi, kiket képvisel, kivel vállal közösséget, kitől határolódik el. Van, amikor nem lehet hallgatni, de a megnyilatkozás formája mindig nagyon fontos. Én még próbálom megérteni, mibe is nőttem bele.

– Amikor a Marton-ügy kipattant, a Vígszínház művészei közül egyedül ön fogalmazta meg nyilvánosan a saját véleményét. Amit Schilling Árpád, Sárosdi Lilla férje így köszönt meg: „Higgadt, tárgyilagos, mégis együtt érző. Személyes tapasztalatai alapján ismeri el Marton tanári tevékenységét, de nem relativizál, elismeri, hogy akit sérelem ért, annak joga van kiállni a nyilvánosság elé. Érett és előremutató nyilatkozat.” Miért volt fontos, hogy megszólaljon?

– Úgy emlékszem, nem csak én reagáltam az eseményekre. Tizenhét évesen kerültem Marton László osztályába az egyetemre. Ő vett föl, ő terelgetett, ő adta az első lehetőséget a rendezésre, később magához vett, tanársegédként bent ülhettem az óráin. Belső kényszer volt, hogy megszólaljak. Mint ahogy az is, hogy a vívódásaimat fogalmazzam meg, ne egy elvtelen kiállást mellette. Nem csak neki tartoztam ezzel.

– Az a benyomásom önről, hogy küldetéses ember.

– Én nem így nevezném. Tudja, akad olyan gimnáziumi osztálytársam, aki az orosz–ukrán fronton szolgált ukrán katonaként. A nyáron Moszkvában dolgozhattam orosz színészekkel, akik közül az egyik épp a próbafolyamat alatt kapott behívót az orosz hadseregbe. Kettős állampolgár vagyok, nekem is kétszer jött már eddig behívó az ukrán hadseregbe. Gyerekkoromban volt idő, mikor nem engedtek át a határon, előfordult, hogy elvették az útlevelem. Az egyik gimnáziumi barátom a határon seftelésből próbál megélni, az egyik egyetemi társam pedig épp New Yorkban dolgozik. Én meg kettejük között bűvészkedem egy budapesti színházban. Nincs küldetéstudatom, csak próbálom megérteni azt a világot, ami körülvesz.