Hypertextil

Remélem, senkinek sem kell elmagyaráznom, mi volna a hypertext. Mert ha ilyen akadna, nem érezné igazán otthon magát Massányi Kinga kiállításán a Fő utca 79.-ben, a Libretto Könyvesházban.

A hypertext szöveg a szövegben, ilyen ez a cikk is, amelyet jórészt Jolsvai kolléga megnyitó szavaiból kompiláltam, hipertext, idegen szöveg az én szövegemben. Egy hipertext, amely a hipertextről szól. Olyan, mint a Mackó sajt háromszöge: minden mackóban van még egy kisebb mackó is.

Massányi Kinga ezen a nyomon haladva ezúttal megalkotta a hypertextil fogalmát: fotókat és tetovált textileket állított ki (nem először), de ezúttal nem állt meg itt. Nem volt neki elég a hypetextil, nem volt neki elég, hogy képekkel és rájuk rímelő hímzésekkel rakja tele a falat, hanem ezekből (meg idézetekből, utalásokból, kötelekből és egyéb eszközökből) egy újfajta műalkotást hozott létre. Egyetlenegy műalkotást tehát, amely egyfelől ironikusan polemizál a modern kori művek sokszorosíthatóságának problémájával, miközben éppen magát a sokszorosíthatóságot – és annak határait – emeli ábrázolásának középpontjába, másfelől tág teret nyújt a legkülönfélébb értelmezési lehetőségeknek.

Az én számomra ez a mű (nézzék meg, kérem, a fényképeket külön-külön is) a magány elleni küzdelemről szól, arról, hogyan tudjuk művészi eszközökkel felvenni a harcot a szétdaraboltság, a szétesés, a kiüresedés ellen.

Ha most önök azt gondolják, tréfálok, azt mondom, épp csak annyira, mint amennyire a művész teszi. Aki komolyság és tréfa határán egyensúlyozva mutatja meg nekünk, honnan jött, és merre tart.