Hitler, a dúsgazdag

A Mein Kampfban magát szegény népfinek hazudó pártprogagandista már karrierjének elején megtollasodott. Az 1930-as választási kampányban megengedhették maguknak, hogy belépődíjat szedjenek a számos érdeklődőtől gyűléseiken, fejenként 30 pfenniget. És a harciasan hisztériás, radikálisan előretörő pártnak ez időben harmincnégyezer tömegrendezvénye volt!

Hitler a pártvállalkozást és a kasszát sajátjának tekintette, csak az adófizetési kötelezettséget hárította el. Pedig 1933-ban, amikor átvette a hatalmat, már milliomos volt könyvének honoráriumaiból. És messze volt még az az idő (1936–1945), amikor minden friss házaspár megkapta a Harcom című letehetetlen könyvet (nem volt ajánlatos letenni!), s e kiadásokból a szerző az idők során mintegy nyolcmillió márkát kaszált mellékesen.

Kancellárrá választásakor ugyan lemondott javadalmazásáról, de Hindenburg halála után nyomban rátette kezét az államelnök 37 800 márkás, jóval magasabb fizetésére és 120 ezer márkás reprezentációs keretére. A pénzügyminisztérium pedig sietett kimondani: Adolf Hitler nem adóköteles. Aki ugyanakkor nem vetette meg az aprót sem: a hírhedett Völkischer Beobachterben megjelent minden írásáért saját kezűleg utalt ki magának honoráriumot.

Krupp, a fegyvergyáros létrehozta „a német ipar Adolf Hitler-adományát”. Minden munkaadó tartozott ebbe befizetni („önként”) üzemi bérköltésének fél százalékát. Ebből mintegy hétszázmillió márkás (!) magánvagyon született, amely felett kizárólag a névadó rendelkezett. De voltak külföldi magánszorgalmú kutyák is: az a bizonyos Henry Ford minden születésnapra szervírozott az ünnepeltnek ötvenezer birodalmi márkát. A német Hoffmann, a kizárólagos házi fényképész minden eladott Hitler-kép után tíz százalékot fizetett a vezérnek és kancellárnak. (Boltoltak, mint két szatócs.)

De a történelem, az épeszű világ persze nem (csak) ezt kéri számon rajtuk elsősorban...

(Guido Knopp: A Harmadik Birodalom titkai. Fordította: Farkas Tünde. Mérték Kiadó.)