Hitchcock
Van az úgy, kérem, hogy a sütemény szebb, mint a pék. Mégis érdemesebb a sütőipari szakmunkásról filmet készíteni, mint a rövid és sötét alagutat bejáró túrós batyuról.
A Hitchcock című mozidarab persze csupán egy afféle „film a filmről”. Nem dokumentum. Csak egy történet, amelynek a szereplői most éppen rendezők, aktorok, dramaturgok stb. A színészek – jópofa bukfenc – filmtörténeti személyek kései dublőrjeit alakítják. A címszereplő megjelenítésében eligazít Hitchcock hasa, zabálhatnékja, ivókája, a whisky, a szenvedély a szivarok és a szőkék irányában. Meg leginkább a Psycho mitológiája.
Kétségtelen: ez a film – ha a címe ígérné is – nem valamiféle bevezetés a hitchcockológiába, nem is az Így gondozd a Hitchcockodat sorozat darabja. Önálló termék. Átlagos. Kellemes. Másodlagos Hitchcock-filmet rendezni amúgy sem érdemes, ugyanis az eredetieket, a javát már a Mester megrendezte.
Az életmű egyik fontos hatáseleme itt is visszatér: a leskelődés, az intimitás megsértése, széttörése, az indiszkréció és az ezekből támadó, fokozódó feszültség. (Szegény amerikai cenzori bizottság, ha létezne, bátran a kardjába dőlhetne, hiszen ugyan mit mondhatna az Utolsó tangó Párizsban, a Nagy zabálás, a Becstelen brigantyk sikeres forgalmazása után az alkotóknak?) Ám amikor a korai rettegésipar monomániás nagymestere kívülről vezényli a nézőtéri sikolyokat a Psycho premierjén, – e snitt biz (a mi ízlésünknek) „túl van rendezve’.
A történetet átszövi néhány személyes szál is. A siker vagy bukás ezúttal nem egy mamutstúdió dilemmája, hanem leginkább a kockáztató Hitchcock családé. „Fokozza a helyzetet” a féltékenység, a meg-megújuló gyanakvás, mígnem a feleség, aki maga is ért „filmül”, kirázza a kisujjából a megoldást. (No hiszen!)
A rossz előjelek után végül megérkezik a siker, s ehhez csak a reklámhoz, a publicityhoz kell érteni. A Mester ezt is értette.
(Rendezte: Sacha Gervasi, címszerepben Anthony Hopkins, Mrs. Hitchcocként Helen Mirren Golden Globe-ot kapott.)
Bölcs István