Hiszek a változásban
A Nemzeti Színház művésze a Pozsonyi Pikniken volt a 168 Óra vendége. Beszélt a Nemzetiről, de közéleti szerepéről is, hiszen Csákányi Eszterrel a Milla-demonstrációk állandó résztvevője. Szerinte Magyarország olyan hely, amelynek kevés ember a kedvezményezettje, ahol kopik a derű. De teljesíteni kell azt a minimumot, hogy kinyitjuk a szánkat. A Kossuth-díjas színművészt KRUG EMÍLIA kérdezte.
- Mindig kedélyesnek tűnik, bármikor találkozunk. Receptje is van derűre?
– Nincs receptem. Úgy hiszem, az élet rövidebb annál, semmint rosszkedvvel elrontsam, hagyjam, hogy körülöttem a világ tönkretegyen, megegyen. Próbálok – néha valóban komoly erőfeszítéssel – megőrizni magamban némi optimizmust, derűt és hitet. Hitet abban, hogy amit teszek, akár a munkámban, akár a privát életemben, annak van valami értelme.
- A Nemzeti, említette egyszer, burok, amely megvéd a külvilág problémáitól. Így van ez ma is? Akkor, amikor nincs pénz például díszletre, kellékre, egyebekre
– Szerintem a színház az egyik utolsó hely, amely még viszonylag érintetlen ettől a furcsa, gyorsan változó, egyre virtuálisabb világtól. Menedék, ahova azért járnak az emberek, hogy olyan szerzők gondolatait hallgassák, akik hatnak rájuk. Ott, ahol nem akarják őket becsapni, sem hazudni nekik. Nagyon jólesik, hogy sokan aggódnak a színházunkért, a társulatért, az eredményekért. De a hétköznapok mégiscsak arról szólnak, hogy bemegyünk tízre, próbálunk kettőig, este pedig játszunk. Rengeteget dolgozunk, s szerencsére leköt minket annyira a munka, hogy kevés időnk marad azon rágódni, mi lesz ennek a vége. Egyébként tizenkét évig voltam vidéki színész, Kaposváron nyolc évet töltöttem – a meglévő hitemet talán annak az időszaknak köszönhetem –, és sosem voltunk luxushelyzetben. Megtanultuk, hogy az anyagi szűkösség mindig sarkallja a szellemet, míg a túlzott kényelem lustává teszi az alkotó embert. Ettől még persze nehéz egy díszlet- vagy jelmeztervezőnek, akinek a semmiből kell dolgoznia, vagy csak a raktárból válogathat.
- Kizárható a gondolatokból, mi lesz a közösséggel, a szellemiséggel, ha Alföldi Róbert nem folytathatja az igazgatást? Ha – mint hallani – Kerényi Imre, Eperjes Károly vagy Vidnyánszky Attila lesz a Nemzeti direktora?
– Ha esélylatolgatással foglalkoznék, vagy azzal, mi lesz velünk, nem tudnék naponta bemenni a színházba.
- De az csak foglalkoztatja, hol lesz Kulka János egy év múlva?
– Egész életemben vágytam arra, hogy szabadnak érezzem magam. Nem gondolkodom azon, mi lesz, mert arra koncentrálok, hogy ne veszítsem el a szabadságomat. Ne kössek sem anyagi, sem más okokból olyan kompromisszumot, amelyet később nem tudok megbocsátani önmagamnak. Szerencsés volt az életem, ötvennégy éves koromig nem kellett olyan döntéseket hoznom, amelyek miatt nem tudtam volna tükörbe nézni. Remélem, most már megóv az ilyesmitől az élet vagy az elővigyázatosságom.
- Sosem gondolt arra, hogy pályázzon színigazgatónak?
– A Nemzeti előző pályázatánál – amikor végül Alföldi nyert – eszembe jutott. De két hónap gondolkodás és önvizsgálat után rájöttem, teljesen alkalmatlan lennék. Konfliktuskerülő, a vitákat rosszul tűrő ember vagyok. Egy színház vezetése viszont tele ezekkel. Sokkal jobban leköt és érdekel a színészi pálya, mint hogy ezt kockára tegyem, s úgy álljak a színpadon este, hogy közben az jár a fejemben, holnap fel kell mondanom a kellékesnek. Nekem ez nem menne.
- Ahhoz képest, hogy konfliktuskerülő, Csákányi Eszterrel már háromszor adták a nevüket a Milla rendezvényeihez, beszéltek sok tízezer ember előtt. Lesz negyedik fellépés is?
– Remélem.
- Hívták is már?
– Nem.
- De várja, hogy keressék?
– Annál visszafogottabb vagyok. Kicsit mindig szorongok, amikor a taxi elindul velünk az Erzsébet híd lábához, a tüntetés helyszínére. Valaki nemrég azt mondta, utcai harcos lett belőlem. Pedig én nem harcolni megyek az utcára. Szelíd délutánok ezek. Nincs vadulás.
- Harcolni szavakkal is lehet.
– Nem harctérnek látom a millás eseményeket. Összejönnek emberek, akik véleményt nyilvánítanak. Sosem valakik ellenében megyek oda. A szüleimtől örökölt erős igazságérzet hajt, és a tudat, ha elmondhatom a véleményemet, mások pedig megtisztelnek azzal, hogy kíváncsiak rá, akkor meg kell tennem. Ha őrzöm ezt a bizalmat, ha nem rontottam túl sokat a saját szavahihetőségemen, akkor kötelességemnek érzem, hogy beszéljek olyasmiről is, amiről magamtól talán nem beszélnék. Szócső lehetek, s ez fontos.
- Mit lehet elérni?
– Ezen nem töprengek. Nem hasznossági alapon gondolom végig, hogy oda kell-e menni, vagy nem. Eszterrel nem azért tesszük, hogy holnap két szerepet vagy előnyösebb szerződést kapjunk. Mondom, az igazságérzetem hajt – más ambícióm nincs.
(Az írás teljes terjedelmében a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvasható.)
