Hidas Judit: Felsőbb utasításra

Nehéz hónapok voltak Kozma háta mögött. Általában reggel kilenctől este hétig dolgozott, utána rohant haza, hogy segítsen a feleségének, három gyerek várta, a legkisebb hat hónapos volt. Az utóbbi fél évben elmaradtak az edzések is, amelyekre korábban igyekezett hetente kétszer időt szakítani. Több mint száz kilót nyomott, kellett volna sportolnia, hogy le tudjon egy kicsit fogyni. Negyvennyolc éves volt, ráadásul a vérnyomásával és a cukrával is voltak gondok. De testmozgás helyett hétfő esténként a gyerekek iskolájába járt megbeszélésekre. Sürgősen el kellett költöztetni az intézményt, és ez szülői segítség nélkül nem ment. Alternatív iskola volt, több mint tizenöt éve béreltek épületet, és négyévente ott lebegett a fejük felett annak a réme, hogy nem hosszabbítják meg a szerződésüket. Régóta szerettek volna saját helyre költözni, de eddig nem sikerült területet szerezni. Ő pedig megelégelte ezt a tehetetlenséget. Értett az ingatlanokhoz, így hát néhány másik szülővel együtt megkereste az iskola vezetését. Utóbb kiderült, még épp időben, mert pár hónappal később felröppent a hír, hogy azt a bizonyos telepet, ahol épületet béreltek, egy kormányhoz közeli cég fogja megvenni. A területen lévő összes bérlőnek mennie kellett.

Ezt kellett tehát Kozmának hétfő esténként intéznie, mert szerette volna, ha legalább a gyerekei számára megmarad egy sziget, ahol figyelnek a fejlődésükre.

Egyik alkalommal épp egy ilyen megbeszélésről sétált hazafelé egy kellemes kora tavaszi estén. Gyalog ment, mert elhatározta, legalább ezt a fél órát magára szánja. Egy kisebb erdőn is át kellett haladnia, jó volt hallgatni, hogy roppan a lába alatt az avar, élvezte a madárcsicsergést, hogy simogatja az arcát a szél. A testét lassan átjárta a friss oxigén. Ettől könnyebbé váltak a léptei és bizakodóbb lett az előtte tornyosuló feladatokkal szemben is. Egyszer csak rezegni kezdett a zsebében a telefonja. Ismeretlen szám volt, de felvette.

Kellemes női hang szólt bele a kagylóba. Azt mondta, egy közös ismerőstől kapta meg a számát, aki szerint a férfi sok mindent tud az iskoláról, ahova majd ő is szeretné beíratni a kislányát. Információkat akart, jó-e a hely, érdemes-e ezért pénzt kiadni, a gyerekek jó kezekben vannak-e itt.

– Csak ajánlani tudom – mondta Kozma. – Nem terhelik őket agyon, nem csupán a tudást töltik a fejükbe, hanem figyelnek arra is, hogy milyen ember válik belőlük, hogy tanuljanak meg kérdezni, gondolkodni, egymással tisztelettel bánni.

– Épp valami ilyesmit képzeltem el a lányomnak, de nálunk ez majd egy év múlva lesz esedékes – válaszolta a nő, mire Kozma azt javasolta neki, hogy ha meg tudják oldani, akkor már idén írassa át a gyereket az óvodai részlegbe, ahova könnyebb bejutni, mint közvetlenül az iskolába. Oda ugyanis háromszoros a túljelentkezés, amióta tömegesen menekítik át a tanulókat a családok az állami helyekről.

A nő zavartan felnevetett, hogy hát igen, ő is ezt hallja, ezért is akart már most érdeklődni. Aztán kisebb szünet után halkan hozzátette:
– Nem vagyok rá büszke, de volt ebben részem nekem is.
– Mármint miben? – kérdezett vissza a férfi.
– Hát ebben az egészben, ami az állami iskolákban történt.
– Hogy érti?
– Ez még a gyerek előtt volt, ott dolgoztam a minisztériumban, és jogászként részt vettem az oktatás átalakításában. Ma már bánom, de ez van.

A férfi nem válaszolt.

– Itt van még? – szólt bele a nő a telefonba, érezte, hogy túl hosszúra nyúlik odaát a csend. – Nézze, én tényleg sajnálom, de hát mit tehettem volna, csak felsőbb utasítást hajtottam végre.

A férfi továbbra is hallgatott.
– Tudja, akkor ez az egész nem tűnt olyan borzasztónak, érti, mire gondolok, ezek a dolgok belülről mindig bonyolultabbak.
– Nem, nem értem – válaszolt ridegen a férfi. – És azt sem értem, miért mondja el most ezt az egészet. Talán én adjak magának felmentést?

A nő nem válaszolt. Aztán hebegett valamit, hogy köszöni szépen a segítséget, és még egyszer elnézést kért.

Lerakták a telefont. A férfi tovább bandukolt a hazafelé vezető úton. Korábban hallott már pletykákat arról, hogy a politika közelében ténykedők próbálják a saját gyerekei­­ket kimenteni az állami helyekről, de személyesen még nem volt ilyen esethez szerencséje. A nő nevét nem jegyezte meg, de azon gondolkozott, elmenti a számát, és leadja a titkárságon, hogy ha jelentkezik, be tudják azonosítani. Persze ez kitolás a gyerekkel, jutott az eszébe, de vajon a nő gondolt-e arra a sok diákra, akik részben épp az ő munkájának köszönhetően gyötrődnek nap mint nap az iskolákban?

Itt volt az ideje, hogy valaki lépjen már valamit ebben az ügyben is.