Határeset

Hatodik nyarán Várnai tanár úr vándortábort rendezett a Kőszegi-hegységben és környékén. (Velem, Veled, Vele.) Akkor jutottunk el, csoportosan és nagyon őrizve Írottkőre. Az emlékek elmosódottak ennyi év távlatából, annyi maradt meg élesen, hogy a kilátóig nem mehettünk el – az már osztrák területen feküdt. Még az is lehet, hogy a közelébe se mehettünk igazán – mert a közele, az maga volt a határ: annyi bizonyos, hogy kirándultunk a Kőszegi-hegységben (az is szép teljesítmény, lévén az egész úgy, ahogy volt, határsáv, ha mond ez a daliás fogalom még valakinek valamit), s ezt az eseményt írottkői kirándulásként őrizte meg az emlékezet. Mindegy, akárhogy esett is (sőt akármi esett is), nem múló hiányt hagyott maga után. Meg persze a vágyat: eljutni az életben egyszer még az írottkői kilátóba.

Nem telt bele néhány évtized (ahogy a népmesékben szokás), és az álom megvalósult. A Kőszegi-hegység igazán gyönyörű így tavasszal, a túra se nagyon megterhelő (főleg ha az ember a Hörmann-forrásig kocsival megy), és aztán ott van az élmény, amivel én életem végéig nem fogok tudni betelni: hogy az ember csak úgy ki-be mászkál az országhatáron keresztül. (A kilátóhoz vezető egyik turistautat vasfüggönyszerpentinnek hívják – csak úgy, nosztalgiából.) Egy-két óra, és az ember máris ott áll az ország egyik legmagasabb pontján, ahonnan tiszta időben az Alpokig meg a badacsonyi hegyekig látni. (Más kérdés, hogy amikor mi megyünk valahova, soha nincs tiszta idő.)

A kilátó is nagyon rendben van, pedig már százegy esztendős – igaz, évtizedekig nemigen használták. Most a két ország kirándulói mindennap találkoznak ott, felmásznak a toronyba vagy elüldögélnek a fűben, és gyönyörködnek a tájban. Az üzemeltetők még egy kis kamarakiállítást is rendeztek, tablók sora mutatja be az elmúlt száz évet: egy világot, amelyet távoli vonalzók egykor két világra osztottak, éppen a kilátó közepét ismerve el határnak.

Nádas Sándor