Hat méter Prohászkát, egy mércével

Idén áprilisban a korábbinál erősebb fénybe került a püspök. Hogy miért éppen áprilisban? A Károlyi-gyűlöletben lubickoló jobbikosok akkor juthattak el ahhoz a történethez, amelyben Horthy – vélhetően bosszúból – a kisajátított Károlyi-palota parkjában állíttatta fel a grófot lenéző Prohászka szobrát. Károlyi a háború után visszatért, s az egyházat kérte meg a mű elszállítására, amely azonban nem volt hajlandó erre. Így viszont a gróf nem ellenezte, hogy Faludy György és barátai kalapácsokkal tüntessék el az ablaka alól.

A Jobbikot igen megfoghatta Prohászka figurája. Lázasan kikeresték a neten, ki is ez a fantasztikus, éppen nekik való ember, majd az összeillés miatti megittasultságban megszületett az akcióterv: „A Jobbik... követeli, hogy a szent életű püspök, a nagy magyar gondolkodó Prohászka Ottokár Károlyi által leromboltatott szobrának másolatát állítsák vissza eredeti helyére, a budapesti Károlyi-kertbe.”

Ettől kezdve már csak izgalmi állapot kérdése, ki melyik kerületben csatlakozik a szoborhisztériához, hiszen a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége Prohászka Ottokár Szobráért Alapítványa fejéből az az ötlet pattant ki: legyen Prohászkának egy hatméteres szobra a XIII. kerületi Lehel téren.

Szoborállítás ügyében két eset lehetséges: vagy szorosan illeszkedik valakinek az életműve az aktuális közéleti-politikai szerepvállalásához – és akkor az utókornak szintén egységben kell látnia a kettőt; vagy köze nincs a kettőnek egymáshoz, mert például az életmű jól szolgálta az univerzális emberi értékeket, az aktuálpolitikai tevékenység pedig nem, vagy fordítva, és ilyenkor az utókor is külön méri ezeket. Itt tehát természetes a kettős mérce, mert nélküle zavar támadna az értékek között.

A Prohászka-hívek azonban tiltakoznak a kettős mérce ellen. Ugyanakkor a XIII. kerület lakói a Lehel téri szobor ellen tiltakoztak, ezért az említett alapítvány június végén fontolóra vette, hogy visszavonja szoborállítási tervét. Ennek hírére „az egyenlő mérce” követelésének jegyében Angyalföld fideszes frakciója azt javasolta, hogy ha mégsem lesz Prohászka-szobor, akkor távolítsák el Lukács Györgyét (mintha az nem tudósként, hanem népbiztosként állna a köztéren). Továbbá hogy ez ügyben gyűjtsenek aláírásokat. Vagyis: a Fidesz hajlandó egységesnek tekinteni Prohászka életművét a politikai tevékenységével, ha egységesnek tekintheti a filozófusét is. Az alapítvány 28-án visszavonta javaslatát, ami az önkormányzatot „megnyugvással töltötte el”.

Mivel a tervezett aláírásgyűjtésről lapzártakor még nem volt hír, így nem tudjuk, hogy az „egy zsidó – nulla antiszemita” aszimmetriája keseríti, vagy a „se zsidó – se antiszemita” képlet boldogítja-e majd a XIII. kerületi jobboldaliakat, de szinte mindegy. Hiszen józan ésszel egy percig sem kérdés, hogy Prohászka a fajvédő politikája okán kell a jobboldalnak, Lukács pedig a zsidó mivolta miatt nem kell.

De rendben, higgyük el néhány pillanatra, hogy komolyan gondolják, amit Csomós Miklós főpolgármester-helyettes az ATV Híradónak mondott: „A szegények, elesettek felé [magyarul: iránt, L. J.] tanúsított tettei miatt összességében pozitívnak ítélik meg a katolikus püspök személyét.” És nézzük meg, vajon Prohászka püspöki életművében van-e mit elválasztani a fajvédő attitűdtől, megér-e az életmű egy hatméteres szobrot.

Mi a szociális kérdés? (1894) című írásából kiderül, hogy a püspöknek fogalma sincs sem a magyar társadalom rétegzettségéről, sem általában a társadalmak működéséről. Erős kézművesosztályról beszél, amelyet száz százalékban azonosít a munkássággal, a munkát mindenható (például családot teremtő) erőnek tartja, és a 19. század végéig boldogan, szabadon élő parasztságot lát! Hosszan kárhoztatja az iparszabadságot, amely most majd az egész társadalom „teljes szétzüllésére vezet”, és Marxnál is nagyobb vehemenciával gyalázza, differenciálatlanul, a tőkét, a részvényeseket, a bankokat és a hitelezőket. Ezeket több írásában is a zsidósággal azonosítja, evidensnek tekintve, hogy a kereskedésben eleve nincs erkölcs, s hogy az uzsorát nem törvényekkel, hanem személyes jellemmel kell szabályozni.

Innen jut el a konklúzióhoz: „A zsidóság fekélye már csontvázzá rágta a keresztény magyar népet, s a nemzetnek nagy részét a koldusbotra juttatta. A zsidóság mindenütt fekély, mely megmérgezi a morálist [...], a korrupciót általános divattá emeli.” A zsidó erkölcstannak szerinte „fő elve a korlátlan egoizmus [...], nem ismer különbséget a jó és rossz közt, neki minden jó és becsületes, ami pénzt hoz”. Ezért „a keresztény társadalomban a zsidókat emancipálni annyit tesz, mint az erkölcstelenségnek s az erkölcsiségnek ugyanazt a szabadságot, a lelkiismeretnek s lelkiismeretlenségnek ugyanazon jogokat adni”. (A zsidó recepció a morális szempontjából, 1893)

Víziójában „a degradált munkás” a zsidó liberalizmusnak-iparszabadságnak köszönhetően fogja elveszíteni „házi tűzhelyének és önállóságának aranyat termő talaját”, s az eddig „önálló, független otthonának örvendő parasztnép” is most fog elszegényedni. Prohászka szerint baj, hogy a paraszt „már nincs a röghöz kötve”, s ha megkapja a vállalkozás lehetőségét, az maga lesz a vég (l. 1514!): otthonát, családját veszti. Az ilyenekből áll majd össze „a negyedik rend”, amelynek – és ez a lényeg – „fanatikus dühtől telített mélységei” lesznek.

(A cikket teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)