Három menet, múltba nyíló csapóajtók
Háromgenerációs családregény, számtalan múltba nyíló csapóajtóval. Otthonosan sétálgatunk hőseinkkel a Margitszigeten (így, egybeírva, szemben az összes többi kötőjeles szigettel), amikor egyszer csak átbillenünk a Nyulak szigetén élt királylánynak az egyáltalán nem szent történetébe, merthogy V. István Erzsébetje egy Milutics nevű szerb nemes szeretőjeként élt itt, majd eldobva a fátylat, egy cseh főúrhoz ment férjhez. Ez a történet is ahhoz a klastromhoz fűződik, amelyben Szent Margit királylány élt s halt. Eme Erzsébet nagynénjeként.
Általában is elmondhatjuk: az egész regény tele van efféle érdekes, váratlan történelmi átjárókkal, nyiladékokkal, hiszen hősünk – aki egyes szám első személyben mesél – ifjú történész, és különösen Budapest históriáit kutatja. De topográfiában is jó: szinte hencegve írja le, hányféle kerülő utat tud onnan ide s innen oda. Ilyen büszkék, persze, csak a „bevándorlók” lehetnek, akiknek az idetartozást újra meg újra dokumentálni kell. Ők szerelmeiket sem öröklik, hanem küzdelmekkel választják.
Jóízű könyv. Frivol, amennyire kell, nosztalgikus, amenynyire lehet. Szembenéz a nagynak mondott generáció legendáival, birkózik a magyar modernizáció mérlegével, a bélyegekkel (Kelet Párizsa vagy Európa Bangkokja?), az értelmiségivé válás huzatával. Az ő felmenőinek a falusi nemzedéke már nem a hajdani nadrágszíjparcellát siratja, hanem a téeszt. Annak a biztonságát, nyugalmát, rendjét e friss piaci rendetlenségek és nyugtalanságok között. Változnak az idők, változnak a történetek.
A hatvanas években – úgy látja – kitalálták: „Nincs szükség ideológiákra, csak arra kell ügyelni, hogy az ember a jó oldalon álljon. Hogy melyik a jó oldal, azt az arra rendelt okosok úgyis megmondják, szóval ha csupán odafigyelünk arra, merre megy a többi, és igyekszünk nem lemaradni tőlük, már megtettük a magunkét.” Korhű e pragmatizmus.
Eleven figurák, élő korrajzok, hiteles helyzetek. Jó olvasni.
(Benedek Szabolcs: Budapest vőlegényei. Pont Kiadó.)
