Harminc éve álnéven – Arnóti András író, képzőművész

A névváltoztatás

Akkoriban (a nyolcvanas évek elejétől) a Művészeti Alap Fiatal Képzőművészek Stúdiójának voltam a művészeti vezetője. Ez – ha úgy tetszik – egy hivatal, ezért teljességgel ellehetetlenült az, hogy én mellette fessek, kiállítsak. Maradt az írás, ám az akkor elsősorban művészetelméleti és zsurnalisztikai irányultságú volt, hiszen ez (is) volt a dolgom. A szépirodalom ekkor némileg háttérbe szorult. A festészettel, a képi világgal pedig különös viszonyom kezdett kialakulni: felfedeztem, hogy amit elbeszélek, meg tudok írni, azt nem kell megfesteni. Az már létezik, de nem egy tárgyi világban. Persze ettől még festettem, hiszen a szagok, a mozdulatok hiányoztak, de csakis a műtermem, a családom és egy-két barátom számára. Ekkor böktem a térképre, hogy új nevet keressek magamnak, és telibe találtam Arnót községet Miskolc mellett. Az Andrást pedig természetesen a költészet fennkölt jelenléte rakta oda alliterációként. Így lettem Arnóti András. Rendet akartam tenni műfajaim között, külön névvel illetve egyiket, másikat. Mindez harmadik gyermekem születése után történt, és csak évekkel később értettem meg, hogy mivel Sárközi Péter és Melina, valamint Anna gyermekeim édesapját másképp hívják, elvettem tőlük közös nevünket. Ennek harminc éve. Nem volt jó ötlet. Úgy tűnik, hogy ez most már marad így.  Hacsak.

 

Allegro barbaro
olaj, vászon, 70 x 70 cm, 2010/2011.

A zenéből, még szűkebben Bartóktól (éppen száz évvel a zenemű megszületése után festettem a képet) származó kifejezésre azért volt szükségem, mert annak jelentését hívtam elő képileg: gyorsan, keményen, sőt durván, barbárok módján. Azt az állapotot, amikor az ember teljesen magára marad, és ennek megélését annyira képes fokozni, hogy már-már kilép saját rendjéből. Elmozdul megszokott nézőpontjából, legtöbbször elfedve/elfelejtve a változás eredeti okát, s bizonyos értelemben – egyfajta maró öniróniával, mint Bartók esetében is – abszurddá lényegíti azt. Azt akartam megfesteni, amikor látható, érzékelhető, hogy nem a felület sprőd, hanem a mélység redői borulnak görcsbe. A látszólag fekete-fehér színek, a szürke több árnyalata mellett megjelenik egy olyan zöld, amelyről rövidesen el kell döntenünk, hogy az az élet elvitathatatlan jelenléte és annak fenntarthatóságára vonatkozik, vagy ellenkezőleg, leépülő és a penész színvilágát jeleníti meg, így az elmúlásra utal. Nem szomorú kérdés ez, csupán egy kérdés, amellyel nagyon gyakran szembekerülünk, de nem ennyire felfokozottan, drámaian. A kérdés sokszor rejtve marad.

 

Társadalmi érzékenység

1976-tól kezdtem művészetterápiával foglalkozni. Akkortájt kapott Buda Béla a Sportkórházban egy mentálhigiéniás osztályt, és én elkezdhettem felépíteni az alig hozzáférhető vagy nem is létező szakirodalom perifériáján egy, a gyógyításba integrálható terápiás formát, eszközt. Közben képződtem egy pszichoterápiás (szabad-interakciós) kiscsoportban, amelynek közvetve nagy hasznát vehettem. Ezeknek a rejtett, belső utaknak a vizsgálódásai nagymértékben összefüggtek a festészettel és szépirodalmi munkásságommal. Hiszen a vásznon is ugyanazt csináltam és csinálom ma is. Analitikus módszerekkel lépem át az énhatáraimat, és térek vissza önmagamhoz. Igyekszem szintetizálni ezt a folyamatot abba a halmazba, amiről valamiért azt gondolom, hogy az az én életem.

Közben mindenféle történik. Velem is, a világgal is, kettőnk viszonyában, összefüggéseiben. Ez a festészet. És ez az alkotási mód hozta létre évtizedekkel később (2014-ben indítottam el) az önismereti Casablanca-csoportot. Innen már csak egy ugrás a településfejlesztési terület, hiszen a társadalmi szövetben teljesedik ki mindaz, amit eddig a művészetről mondtam, gondolok. Több magyar városban, illetve budapesti kerületben tevékenykedtem e tárgyban.

 

Néhány és sok 1.
olaj vászon, 90 x 90 cm, 2011. (diptichon)

Az utalás szerepét a képen egyértelműsítem. A szimbolikus ábrázoláson túli, konkrét utalás (Teréz anya) hozza magával azokat a tudástartalmakat és érzelmeket, amelyeket ki akartam fejezni. Ennek elsődleges hordozója nem is maga a portré, hanem a „rend” kendőjének ismert kékje, amely – a kép egészét tekintve – egy monokrómhoz közelítő színvilágban jelenik meg, tehát hangsúlyos. Az ábrázolás hűsége nem is lenne fontos a szimbolika szempontjából. Amiért mégis úgy döntöttem, hogy magát Teréz anyát festem meg, annak oka a személyes tiszteletadásom. A vékony ágból szárba szökkenő élet vetületeként már egy szerteágazó, burjánzó közösségi erőtér jelenik meg, amely reményeimet fejezi ki a szolidaritás és a szeretet életben maradására.

 

Azt gondolom, hogy az úgynevezett „emberi játszmák” nem a szociológia kizárólagos vizsgálódási területe, hanem minden olyan szakterületé, amelyben az ember társadalmi lényként (vagy attól éppen megfosztottan) jelenik meg. S tudunk-e olyat, amely nem ez? A művészet is ezeknek az emberi játszmáknak a színtere. E működés fontos tudása, hogy a művészet soha nem folytathat direkt politikai tevékenységet. Más kérdés az úgynevezett alkalmazott művészet, és megint más kérdés, hogy egy-egy konkrét mű hogyan jelenik meg a politikai erőtérben. Igaz ez fordítva is: a politika sem fészkelődhet be a művészet alkotói rendszerébe/folyamataiba. Ez nem álnaiv mondat, hiszen tudom, ez nagyon gyakran így működik. De azt is tudom (tudja mindenki), hogy ez a szereptévesztés maradandó traumákat okoz a társadalmi szövetben, valamint az egyén (nem csupán a művész) önbiztonságában is. Vannak csapdák, amelyekbe – a tanulási folyamat okán – nem baj, hogyha belesétálunk. De vannak olyanok is, amelyek életveszélyesek.

 

Gróf úr, kérem, arrébb tetszene menni a lapáttal?
olaj, vászon, 70 x 70 cm, 2013.

Az archaizáló faktúra, a freskókészítéshez használatos négyzethálós beosztás, a színvilág régi időket idéz. De nem annyira, hogy ne emlékezhetnénk. A cím nem távolodik el túlzottan történelmi tudásunktól. A kép az egyén és a hatalom, a közösségek lehetséges működéseinek a térképe. A freskó úgy készül, hogy arányos, négyzethálós részleteket „nagyítanak” fel, amire azért van szükség, mert kartávolságból nem látható az egész felület, a mennyezeten pedig nem megy az, hogy hátra lépünk. A globális és a lokális probléma jelenik meg. Kapaszkodók persze mindig vannak: itt három is akad, amelyek „megfogni”, megtartani igyekeznek egy síkot, egy működési felületet. Kérdés, hogy azokat felismerjük-e, használjuk-e.

A művészetnek az a dolga, hagy elmenjen olyan helyekre, ahol még nem járt senki, és onnan tudósítson. A tudósítás szakma. Érteni kell hozzá. Felelősséggel jár és hitelesnek kell lenni. Van, amikor a hely (a téma) eladja önmagát. A Tűzföldről vagy a Himalájáról tudósítani már önmagában is felkelti az érdeklődést, ám a Ferenc körútról is lehet/kell értékes tudósításokat küldeni.

 

Urbanizáció
olaj, vászon, 40 x 40 cm, 2015.

Univerzum-képzetű kékek hordoznak organikus-zöld felületeket, amelyekben szövetutalások találhatók. Ebben a természeti rendben jelenik meg komplementerekbe burkoltan egy másik rend: az ember alkotta környezet. Itt nem látható maga a főhős, csak annak nyomai, valamiféle kreált, a mindenséggel mérhető nagyvonalúsághoz képest esendően. Nincs jelen, hiszen jelenléteink egyre személytelenebbek. Ebben, ennek oldásában van némi dolgunk. Hogy egy korábbi önmagamat idézzem: „Vannak helyek: tájak, falvak, városok, amelyeket folyóvíz szel át. Azokon a helyeken hidat, hidakat kell építeni az átjárhatóság okán. Vannak azonban olyan települések, amelyeken nem halad át folyó, patak. Ám azokon a helyeken is meg kell építeni olyan utakat, amelyek embertől emberig vezetnek…”

 

2015-re készültem el egy nagyszabású, a helyi társadalmakban működő településfejlesztési modellel (elnevezése: SzocioArt), amelynek alapeszméjét a következők szerint foglalhatnám össze: az elmúlt évek/évtizedek érzékelhető tendenciái azt mutatják, hogy a művészet kilép korábbi, direkt tárgyi megjelenéséből. A művész eddigi érzékenységét nem (vagy nem elsősorban) a tárgyalkotásban alkalmazza a továbbiakban, hanem működési területe és felülete a társadalmi szövet lesz. Érzékenységét és tudását közösségi (konkrét célra szerveződő csoport) gondolkodásban manifesztálja, oldja fel, amelynek eredményeként különböző formák (tárgyak, tevékenységek, településfejlesztő tervek, célok) kerülnek felszínre és valósulnak meg.

Minden korban felvetődött a kérdés a művészet elhalását illetően. Én azt gondolom, hogy ez soha nem fog bekövetkezni, mert a művészet – sejtszinten – egyszerűen elválaszthatatlan az embertől. Igaz, folyamatosan újra kell értelmezni a művészet szerepét, az egyén és közösségek viszonyát, mert a változásra is kódolva vagyunk. Vissza-visszatérőleg, gyermeki naivitással fel kell tennünk alapvető kérdéseket, például az élet értelmére vonatkozóan.

A SzocioArt új tereket, formákat, tevékenységeket keres és hoz létre az ember, a környezet és a mindenütt jelenlevő művészet (művészeti gondolkodás) kapcsolódására.  A program társadalmi rétegek és generációk között nyit átjárókat, beavatóan hozza közelebb egymáshoz a városvezetést és a lakosságot, új együttműködési gyakorlatokat, modelleket teremt.

A városlakónak, aki részt vesz a programokban, a tervező munkában, fokozottan a sajátja lesz a település, annak minden gondja. Érzelmileg még erősebben kötődik, hiszen szerepet vállalt az „építésében”. Alakítója, alkotója lesz a helynek, amiben él. Mi ez, ha nem festészet?

Néhány és sok 2.
olaj, vászon, 90 x 90 cm, 2011.

A diptichon első darabján tapasztalható szükséges és vállalt didaktikusságot oldom az absztrakcióval, amely – ha jobban megnézzük – nem is annyira az, hiszen a kép sötét tónusú felülete négy figurát jelöl egyetlen, közös fejjel. A figurák egymáshoz viszonyított helyzete egy keresztet alkot, amelynek (ábrázolása szerint) nincs vallási, egyházi üzenete. Rajzolatában inkább idézi a Johanniták 11-12. századi jelképét, illetve a kereszttel ábrázolható további kulturális jeleket (égtájak, utak, mérleg, madár, kard stb.), az írásbeliség elterjedését követően az írástudatlanok aláírást helyettesítő szerepét. A kép felületén megjelenik az arany (aranyfüst formájában), amely utalás az úgynevezett „aranykorra”, amely – a dolog természeténél fogva – mindig múlt idejű. A varázspálcákra emlékeztető formák pozícióinál látható, hogy azok valamiféle renddé szerveződnek. Jelen esetben ezt a háromszög jeleníti meg. A háromszög mint a test, a szellem és a lélek egysége a szimbolikus ábrázolásokban. Felfelé mutató helyzetében a szellem transzcendens irányát jelzi.

 

Dekorativitás

Soha nem titkoltam, hogy fontos számomra a dekorativitás. Csak kis részben ördögtől való. Egy műalkotással találkozva két alapélménye lehet az embernek. Elutasítás és elfogadás. Harmadik eset nincs. A közömbösség nem feltételezi a találkozást. A közömbösség nem egy viszonyulás. Az elutasítás és az elfogadás is markáns, értékre és érzelmi állapotra épülő döntés, amely egy folyamatot indít el a befogadóban, a folyamat dinamikája és ideje pedig nem kontrollálható. Természetesen minél merészebb és mélyebb az absztrakció, annál kevésbé kontrollálható. Így vagyunk a zenével például, mint a legelvontabb művészettel, amely nem ábrázol (legfeljebb megjelenít, esetleg alkalmaz), nem elemez, nem magyaráz, hanem érzelmeket kelt és közvetít. Ez a dolga, és ettől ez a legcsodálatosabb, ami emberrel történhetett.

 

Csaroda
olaj, vászon, aranyfüst, 70 x 70 cm, 2011.

Ez egy konkrét forma. A csarodai templom padozatának részlete. Tetszett. Jó volt nézni a napszakok különböző fényeiben. Gondoltam, továbbadom. Megosztom. Lájkolja ezután ki-ki a maga módján. Némileg átírtam. Csak annyira, hogy megfosszam konkrétságától, de – engesztelésül – felfokoztam egyediségét. Tónusai, a lazúrok, a kontrasztok bevonják talán a többieket is. Megjelenik felületén ismét az arany, a már ismert utalásaival.

 

Design

Látványtervezéssel a kilencvenes évek elejétől foglalkozom. A kezdeti egy-két év után már nagyrészt informatikai eszközökkel. Féltettem is a képi világomat, megjelennek-e vásznaimon a design letisztult, sokszor emblematikus, lényegre törő lenyomatai. Szerencsére ez nem következett be, inkább fordítva történt: a kézművesség kezdett megjelenni a látványterveimen. Sőt ezekből a technikai alkalmazásokból hoztam létre a komputerkollázs (így neveztem el) műfaji irányt. Nem szűrődött be tehát a festészetbe a design világa, de egy vonatkozásban mégis hatással volt/van rám. És ez a rend. A gondolat, az üzenet, a megjelenítés technikája, a befejezettség állapota, a címadás mind stációi a képalkotásnak. Ezek mindegyikében létezik számomra egy-egy működő kontroll.

 

Tűzoltó utca
olaj, vászon, 90 x 90 cm 2008.

Ez a kép szoros összefüggésben van a Teréz anyát megjelenítő munkámmal (Néhány és sok 1.). Adott egy emblematikus, markáns forma (egy kerítésoszlop részlete), tisztán, szabályosan, már-már realistává vállaltan, amelynek hátterében bizonnyal egy organikus dolognak (például bokor) árnyékvetülete jelenik meg, jelezve természetesen a kontextus meglétét, azaz a kerítéselem árnyéka is látható. A címben szereplő utca a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben a „polgári”, közéleti aktivitás egyik helyszíne, terhelve ötvenhat emlékezetével, gyermekklinikájával, Polcz Alaine-jével, sokféle tényező helyszínrajzával. Megtapasztaljuk, hogy egy adott tárgy megvilágítva olykor az eredetitől lényegesen eltérő karakterű árnyékot is vethet. Vagy több jelenik meg vetületként, mint maga az árnyékot vető tárgy. Üzenete? Mindenkinek más.

 

A zene

Szóba hoztam már a zenét. Nos. Én napi nyolc-tíz órában hallgatok zenét, és az utóbbi években érdekes jelenség tűnt fel számomra. A festészettel szoros összefüggésben, egyidejűleg működik a zenehallgatás és maga a festés. Viszont ha írok, akkor teljes csendre van szükségem. A zene elvonja a figyelmemet a fogalmi koncentrálástól. Merthogy felülírja azt. Nem hátrány, ha egy novellában legalább mondattanilag rendben mennek a dolgok, vagy ha egy versnél benne tudok maradni a ritmusban, hangulatban. A zene viszont nem enged. Megköveteli tőlem a teljes azonosulást. Mit tegyek? Elfogadom.

 

A fúga művészete
komputerkollázs, vászon, 50 x 50 cm, 2017.

Összegzés. Utalás az összegzésre. Sok munkám részleteiből állt össze. Befejezetlen. Egyfelől. A zenemű esetében is, merthogy a Mester nem hagyta ránk a partitúra utolsó lapját. Van, aki úgy gondolja, egyszerűen csak elkallódott, romantikus/dramatikus magyarázók szerint e munka közben halt meg. Ki tudja? Nem is ez a fontos, hanem az, hogy van. Befejezetlen. Másfelől. Fontos volt ezt a munkát komputerkollázsként elkészítenem, mert ez közvetíti leginkább azt a pillanatot, amely tovább bontható, de tovább is építhető Ezért e munkám zaklatott és nyugodt, fecseg és hallgat, létezik is meg nem is. Olyan, mint amilyennek Bach ezt a világot megteremtette.

 

Wagneriánus vagyok, ami azt is jelenti, hogy az úgynevezett gesamtkunstwerk nagy hatással van rám. Belső törekvésem azoknak az összművészeti elemeknek és élményeknek, tudományos gondolkodásnak a megismerése, megélése, amelyek eljuttatnak a gondolathoz, megfelelően érzékenyítenek az üzenetre és megteremtik a formát. Természetesen ez színházban markánsabban, élményszerűbben jelenik meg. A zenéből mindenesetre megismertem a hangszerelés fontosságát, amely a festészetben a színnek, a faktúrának, a méretnek, a formai megjelenítésnek feleltethető meg. Számtalan kiváló zenemű lett még kiválóbb a fantasztikus hangszerelés által. Példaként a Muszorgszkij és Ravel „szerzőpáros” említhető. Nálunk – mások mellett – Kodály volt zseniális e téren is. És ekkor visszautalok a dekorativitás problémájára. A figyelemfelkeltés, az érzékekre ható formai megjelenítés többé-kevésbé eldönti az elfogadás és elutasítás dilemmáját. Gondoljunk arra, hogy az állatvilágban miért is dekoratívabbak többnyire a hímek.

 

Egymásra találva
olaj, vászon, 40 x 40 cm, 2015.

Kék és zöld. Szeretem együtt őket. Az akadémizmus nem szerette. Az igazi oldást, a jogot a kettő egyidejű használatára Nagybánya teremtette meg. Igaz: különös, egyedi kékjeivel, zöldjeivel. Az Egymásra találva nem ecsetnyomokat mutat, hanem simításokat. Pontosabban simogatásokat. A festőkés tud ilyet. Például. Meg a szándék, hogy ilyet mutasson. Mint kedvenc társasjátékaim egyike, a felhőkbe látott/magyarázott alakzatok fürkészése, ez is alkalmas arra, hogy ki-ki belelásson formákat.

 

Ciprus

A 19. és 20. század fordulója körüli időkben az impresszionisták közül számosan elvonultak mediterrán vidékekre, hogy megismerjék a fény természetét. Én évekig éltem Cipruson, ebben a gyönyörű országban, s noha én ciprusi feleségem természetét mentem tanulmányozni, óhatatlanul megismertem a fényt is. Az évek során „kivilágosodtam”, letisztultak a színeim, és az ott megtapasztalható csodálatos természeti formák leegyszerűsödtek bennem; a hegyek nem hegyként, a tenger nem tengerként jelenik meg a munkáimban. Átíródtak és epikussá váltak. Megismertem a mediterrán emberek szokásait, gondolkodását, élethez való viszonyukat, gesztusaikat, konyhájukat. Eleget ahhoz, hogy ne a felszínen közlekedjek, hanem valóban értsem és érezzem őket, másfelől erős budapesti kötődésemet érthetőbbé tegye.

 

Enadaktilos
olaj, vászon, 50 x 50 cm 2000.

Van Cipruson egy hegyvonulat, a Pentedaktilos. Öt ujj. Ezt jelenti. És tényleg, olyan, mintha egy óriás emelné fel a kezét, láthatóvá lesz mind az öt ujja. Egy ideje (1974 óta) a ciprusiak csak úgy mondják: odaát. Való igaz, ez a hegy az említett időponttól kezdődően határvonal, és már odaát van. Ez a kép egyujjú. Enedaktilos, de ilyen szó nincs. Ebben az összefüggésben a gyűrűre utal. Meg arra, hogy egyszer csak megjelennek idegen repülőgépek, és elkezdenek bombázni. A kép: emlékezés, kiáltás, felkiáltójel. A kék sokféle árnyalata. Tudjuk: a kék a béke színszimbóluma is.

 

Komputerkollázs

Meglévő táblaképeimet digitalizáltam, majd elkezdtem újragondolni azokat. Szétbontom részletekre, felületeket, színfoltokat emelek ki, és komponálom újra, most már egy másik, megszülető képpé. Ezekbe olykor beépítek a fotóimból is egy-egy motívumot, egy-egy narratívát (hiszen egy fotó mindig hitelesebben konkrét: olyan tárgy és élő fotózható csak le, amely tárgy vagy élő létezik), és amikor készen van, akkor egy nyomdai eljárás során nagyon jó minőségben vászonra kerül. Én úgy gondolom, hogy ezek megőrzik festőiségüket, sőt különös izgalmat ad a többféle művészeti érzékenység és technológia, tárgyalkotói gondolkodás egyidejű használata, jelenléte.

 

Király és királyné
komputerkollázs, vászon, 50 x 50 cm, 2016.

Háttérben a Történelmi tabló című nagyméretű táblakép látható, erős kölcsönhatással a Gróf úr, kérem, arrébb tetszene menni a lapáttal című képpel. Előtérben egy párkapcsolati utalással. Két szólóhangszer, amelyek kamaráznak is, szimfonikus nagyzenekarban is játszanak, szóval sokféle réteg és élethelyzet íródik köréjük.

 

Legújabban gyermekrajzokat/festményeket (kezdetben az unokáim munkáit) gondolom tovább a saját eszközeimmel, elképzeléseimmel: érdekes dolgok, úgynevezett négykezesek születnek ezáltal. Megkapom a gyermek munkáját digitalizálva, egy-két hét múlva pedig megkapja a család a vászonra nyomtatott négykezest. Ha szeretnék, akkor a gyermek eredeti munkája is vászonra kerül. (http://www.arnotiartmarket.hu/) Ezek a hozzám kerülő, fantasztikus festmények a kisgyermekkori élet meghatározó lenyomatai. Az én „kétkezem” jelenléte egy játék: mit olvasok ki a gyermek közléseiből és arra milyen válaszaim vannak.

 

Ádám
komputerkollázs, vászon, 40 x 40 cm, 2017.

Ádám hétéves. Amit kaptam tőle, az egy üde-kék alapon megfestett, nagy fülű valaki, egy mosolygós Nap, és két felhő. Amit tudtam: különös viszonya van a madarakhoz, imádja a homokvárakat, rajong a vízért, a tengerben is lubickolt már, és ha felnő, talán hajóács lesz. Ezt kapta tőlem.

 

Mecenatúra

Mindenki fogyasztó. Mindenki vásárol. Van, aki nem tudja, hogy vásárol, de teszi. Van, aki teheti, hogy képeket vásároljon. Az ő önbecsülése és pénztárcája rendben van. Közülük sokan értenek is hozzá. Az ő tudásuk mindig is a művészet hozzáadott értékét jelentették, jelentik. Van, aki nem tehetné, de vásárol. Hiszen mindenki benne van ebben a nagy körforgásban. Feltehetőleg egy lényeges közgazdaságtani/kereskedelmi kérdés, hogy egy késztermék mikor nemesül áruvá. Egy kiadatlan, íróasztalfiókban tartott regény micsoda? A műterem falának arccal befelé támasztott kép az mi? Az internet sokat segít. A hozzáférésben, bizonyos értelemben a fogyasztásban. Jobb volna természetesen személyesen, létező és működő emberi kapcsolatok hálójában és izgalmában ismerkedni a kortárs művészettel. Hazavinni belőle a fejünkben, a szívünkben, a gépkocsink csomagtartójában és egyéb módon e magunkhoz rendelt tárgyakat, de igyekezzünk erényt csinálni a a szükségből: tegyünk úgy, mint egyre többen, akik első lépésként a neten ismerkednek új művekkel, és alapos mérlegelés után, már konkrét elképzeléssel keresik fel a műtermeket. Állam is lehet mecénás és vásárolhat művészetárut. Ha teszi, célja van vele. Ha nem teszi, azzal is van célja. Előbbi esetben utakat, értékrendeket jelöl ki, maga köré vonz nézet- és véleményközvetítőket. Utóbbi esetben vagy nincs tisztában a kultúra szerepével – a nemzet, az állam, a polgári identitások fenn- és megtartásához szükséges kontinuitásokkal –, vagy nem kíván állást foglalni művészeti – nota bene: tágabb értelemben ideológiai – kérdésekben.

Képpel együtt élni igényességet jelent. Aki ezt teszi, alakítja a környezetét, megteremti saját önkifejeződését a maga és mások örömére, és látja, hogy ez így jó.

 

GALÉRIÁK

Táblaképek:

[supsystic-gallery id='5']

Computer-kollázsok:

[supsystic-gallery id='6']