Happy End: A végén mindenki sorsa rosszra fordul

A Karácsonyi történet című francia filmben nagy a família, tucatnyi a szereplő. A cselekménybonyolítás is bőbeszédű. Nem kedvelik ezt a mai nézők, akik el tudnak tévedni a legegyszerűbb Ki kicsodában is. Ezt kiküszöbölendő, az alkotók a prospektusban a családfa ábráját is mellékelik. Ám a tisztelt néző mégis inkább az olyan zártkörű történetet szereti, amelynek minden szereplője markánsan egyedi, és összetéveszthetetlen a másikkal. (Ahogyan például az öreg halász és a nagy hal a tengeri duettben. Verhetetlenek, mert összekeverhetetlenek.)

A lányok, fiúk, férjek, szeretők, valamint unokák készülnek a karácsonyestére, amikor is összejön a Vuillard család a roubaix-i nagy szülői házban. Ám a hangulat feszült. Most diagnosztizáltak az anyánál leukémiát, a transzplantáció sikere kétes, keresik a szóba jöhető donort, számolgatják az esélyeket. Tetézi a feszültséget, hogy a tékozló fiú is megtérne, aki évtizeddel ezelőtt odahagyta a polgári tisztességet, s ezért ki is volt tiltva a házból. Nehezen telnek az ünnep előtti napok számukra. (És persze számunkra is. Hálásak legfeljebb azért lehetünk, mert nem az egész adventet kellett velük végigszenvednünk, csupán néhány napot.)

Aztán úgy folytatódik minden, ahogyan már számtalan társalgási drámában láttuk (például Priestley-től): az ünnepen összezárt család megkezdi szennyesének izgatott kiteregetését, és ezzel saját tönkretételét. Igaz, a családi film ötletéhez itt és most az is hozzájárult, hogy az anyát Catherine Deneuve játssza, a menyet, Sylviát pedig a valódi lánya, Chiara Mastroianni. Családiasan, maguk közt. (Igaz, ez csak a filmen kívül rekedt kritikus morgása, a francia műbírálók, forgalmazók és drukkerek nagy hozsannákat fújtak. Szintén szép családiasan.) Rendezte az egészet Arnaud Desplechin.

És ha fentebb az eredetiséghiányon, a fordulatok ismert voltán fanyalogtam (kétségkívül), most épp arról kell szólnom, ami teljesen új volt számomra. Meglepett egy családtörténet a messzi Brazíliából, és egyben messze mindenféle európai kulturális közhelytől. (Címe: Linha de Passe, rendezte Walter Salles és Daniela Thomas.)

A városban, ahol a történet játszódik, húszmillióan élnek. (Mintha Magyarország valamennyi lakosa egyetlen településre költözne össze, és mindenki hozna magával még egy embert.) A csúcsforgalom akár kétszáz kilométeres dugót is okozhat Sa~o Paulóban. Az utcákon 300 ezer motoros futár cikázik, egyedül ők „a közlekedés mozgó alkatrészei”, akik átférnek a dugók hézagain. (Egyik főszereplőnknek ez a szakmája.) A megalopolisz szinte rákos tenyészet: saját ellehetetlenüléséig növekszik.

Minden évben kétmillió 15–17 év közötti fiú jelentkezik a futballcsapatoknál (!), mert ez talán a kiugrás egyetlen esélye. (Korrupt közvetítők, trénerek meg is kérik az árát.) Akiből 18 éves korára nem lesz csillag, azt elküldik, hiszen van másik. (A túlkoros testvér majd itt csalódik végül...)

A harmadik fiú egy szekta híve, a legkisebb még iskolás, és az apját keresi. Ezt minden fiú megtehetné, ugyanis csak az anyjukkal élnek, apa nincs, nem is volt, illetve mindeniké más. Anyjuk most is terhes, apa nélkül fog megszületni a következő gyerek is.

Az anya alakja mindezen „rendezetlenségek” dacára nagyon szép, erős és tragikus. (A legjobb női alakítás díját kapta érte Sandra Corveloni.) Szereti gyerekeit, aggódik értük, felelősséget érez irántuk, de boldoggá tenni őket, persze, nem tudja. Sőt: az egyik fia már maga is balkézi apa, házasságon kívül született csecsemőjét leányanya neveli.

A film – e bizarrságok dacára – erős hitelességre törekszik. Valami olyan dokumentativitásra, amelyet annak idején a neorealizmus célzott meg Európában.

A történetek végén szinte mindenkinek a sorsa tragikusra fordul. A különféle végzeteknek ez az összenyalábolása némileg rontja a drámát, mert tételszerűsíti, ám így is a legerősebb alkotások között a helye.

Tegyük hozzá: az alkotók oda nyilatkoztak: Brazília apátlan ország, tekintély és összetartó erő nélkül, s erősebbek lehetnek tán a generációs, testvéri kapcsolatok, mint az apa-fiú relációk. „Talán” – teszik hozzá.

S ha már családregények és trilógia: jön e komolykodó és komoly dráma után egy szatírjáték, a Szerviz. (A Latin-Amerikánál nem kevésbé egzotikus, Tajvan és Indonézia között fekvő Fülöp-szigetekről. A többes szám indokolt: az ország hétezer szigetből áll, 90 millió lakosa van, s szinte minden másodpercben felsír egy újszülött. Néhányuk fogantatásával e film során részletekbe menően is megismerkedünk.)

Nem fogják elhinni: a Szerviz is együtt élő nagycsaládról szól, a Pineda famíliáról, amelynek az élén egy erős anya van, ő a családfő, a matriarcha. Apa nincs, illetve csak beszélnek róla, őt a válás után mindenáron börtönbe akarja juttatni exoldalbordája.

A família egy Family nevű moziban lakik, mindenki itt serénykedik: mozigépészként, büfésként, pénztárosként, takarítóként. Errefelé a filmek csak felnőtteknek szólnak, amiképpen körülöttük a történet is. A mozi peremén és a vetítő sötétjében dúl a pornográfia, a mindenoldalú prostitúció, a szexuális üzlet és üzekedés. (Szerviznek nevezik...) Csak a családfő asszony kel ki időnként a körülmények és az élvvágyó családtagok ellen, mondván: nem kupleráj ez itten! Amit azonban a film nem igazol. (Viszont a májunk hízott, amikor feltűnt egy Rubik-kocka is a vásznon. Ezt kivételesen senki nem vette a szájába.)
A Szerviz elkészítése vaskos tévedés. Az is, hogy idekerült.

Más helyeken, éppen a fejlett és konszolidált nyugat-európai országokban a család bele van ízesülve egyéb végzetközösségekbe, így például a maffiába is.

A kétszeresen Aranypálma-nyertes (1999-ben és 2002-ben) Dardenne testvérek (Jean-Pierre és Luc) a Lorna hallgatása című filmben arról szólnak: miként vásárol magának belga férjet egy illegálisan bevándorolt albán nő, aki így maga is belgává lesz. A kábítószeres férfit hogyan kínálják meg aztán új pénzzel, ezúttal a válás fejében, hogy a már állampolgárrá lett asszony ennek az összegnek a duplájáért most egy orosz bűnözőt honosítson, s vele álljon anyakönyvvezető elé. És mert az első férjnek nem akaródzik válni, túladagolás révén átsegítik abba a világba, ahol nem kérdezhetik a belgák sem, hogy ők hova álljanak.
A háttérben végig egymás kezét fogja a helyi maffia (amelyik a többlépcsős házasságokat/állampolgársági üzleteket szervezi) és az orosz bűnszövetkezet, méghozzá az unió kellős közepén.

A szinte modellként szolgáló eset persze dráma is: hiszen a névházasság egyetlen alkalommal valódira fordul, Lorna teherbe esik, megtartaná a babát, magány ellen, de sem a helyiek, sem a jövevények hallani sem akarnak róla. Lorna belekerül a forgalmazható prédák közé, elszedik papírjait, telefonját, hallgatásától függ az élete.

Az alkotópáros a legjobb forgatókönyvért járó díjat viheti haza.

Maffiafilm a zsűri nagydíjával kitüntetett Gomorra című is, a pénz, a hatalom és a vér szentháromságának története. Roberto Saviano sikerkönyvéből készült, amely Itáliában 1,2 millió példányban kelt el, és 33 országban adták ki. (Magyarul is.) A 29 éves, oknyomozó újságíróból lett szerző két év óta a rendőrség védőőrizetében él, hiszen az általa nyilvánosságra hozott adatok igencsak kényesek, Saviano szerint az olasz maffiák beépültek az európai gazdaságba, sőt: annak „tartópillérei”. A nápolyi Camorra (e film szűkebb tárgya) ellenőrzi errefelé a ruhaipart, a turizmust, az építőipart, a szállítmányozást, a vendéglátást, a mozikat, bankokat, üzletközpontokat, éttermeket. Az ő monopóliuma a mérgezőhulladék-biznisz, a szemét, amely Nápolyt elöntötte. Kezében van a prostitúció, a leánykereskedelem, a fegyverüzlet, a drogpiac, embercsempészet, szerencsejátékok stb. A Camorra évente 150 milliárd eurót (!) keres, és többet öl, mint az IRA, az ETA vagy a Cosa Nostra, a szicíliai klasszikus maffia! Átmosott pénzét legális üzletekbe fekteti, például a lerombolt New York-i tornyok újjáépítésébe is.

Emberei ott vannak minden foglalkozási ágban: orvosok, mérnökök, kémikusok, pszichológusok, hentesek, szabók, hivatalnokok, politikusok, munkások dolgoznak neki, Saviano szerint mintegy 200 ezren közvetlenül is.

Calabriában például az újszülött bölcsőjébe hagyományosan egy kulcsot és egy tőrt tesznek. Ha a kicsi a kulcs felé fordul: kitaníttatják hivatalnoknak, értelmiséginek. Ha a tőr felé: katona lesz, a maffia katonája. Igaz, jegyzi meg Saviano, a tőrt azért egy kicsit mindig közelebbre helyezik...

Saviano szenzációs könyvéből egyenértékű filmet rendezett Matteo Garrone. (A zsűri nagydíjával kitüntetve.) Remélhetőleg nem maffiás pénzből!