Hajszál híján úriember

Vaskapu nyílik, „csak előre, sosem hátra” – mondja a foglár jóindulattal. Ám tudjuk sok hasonló jelenetből, hogy ez nem is olyan könnyű, hisz a börtön előtt ott szoktak várakozni a régi banda tagjai. A mocsár alig várja, hogy a frissen szabaduló ismét beléje merüljön. Láttunk ilyet tucatnyit. S adódik belőle a többi: hősünk küzd a kísértés ellen, de elbukik, piff-puff, aztán vissza a rács mögé vagy a hullaházba, esetleg egzotikus sziget nyugalmában élvezi a nagy rablás zsákmányát (francia és amerikai filmekben). Hősies történetek ezek.

Azok igen, ez nem. A mi főszereplőnk nem hős. Ötvenes, nyúzott, egykedvű. Tizenkét év sitt után egy kávét kér a kocsmában. Nincs vodka (absolut), aquavit, rum, efféle. Melankólia van. Húzódozás. Hogyan lesz ebből vígjáték? Norvégül?

Kicsi albérlet, goromba, de vízszintesre szelídülő háziasszony, rideg, beteg munkaadó, szívélyes, de nem önzetlen bandafőnök, időnként kékre-zöldre vert titkárnő, elhagyott feleség, aki letagadta, fiú, aki meg sem ismeri, s a feljelentő, aki lebuktatta, akit most meg kell büntetni. Ez a feladat.

Hősünk nem kezdő. Végül is a tizenkét évet emberölésért kapta, nem zsebtolvajlásért. Gyilkos – mondják rá köznapi nyelven. A menye például.

Aztán az egykedvű, homályos éjszakát derengőre varázsolja a groteszk skandináv humor. A háziasszony szőrmentén előadott tárgyilagos produkciói lírai lendületet vesznek (igaz, közben egy virágbokrétát ver szét a nagyon is elpuhuló férfiú hátán a boszorkány), a halogatott bosszú helyett nők ostromát kell elhárítania lomha férfiúnknak (talán a tizenkét év asszonytalansága vonzó, minden szoknyás személyesen akarja nyújtani a kárpótlást). Csak a főnök türelmetlenkedik. Már pisztoly is van a feladathoz.

A történet vége aztán olyan, aminél különlegesebbet kívánni sem lehet. Szülés és ölés egy helyen, csak a hely, ez a hely nincs már sehol. Nyoma sincs.