Hajrá narniaiak, hajrá Narnia!
A Narnia-ciklus, ha szigorúan nézzük, nem több, mint a Biblia új ruhában, színes, szélesvásznú, erény szabta álomkabát minden napra, ifjaknak. Bizonyos keretek között persze még működhet ez is: a Narniának a bizonyos keret a televízió volt, egy kis költségvetésű sorozat 1988-ban a BBC-től, műanyag hódokkal meg idétlenül kiplasztikázott faunnal. Mégis, amikor Shrek atyja, Andrew Adamson 2005-ben a szélesvászonra álmodta „Az Oroszlánt, a Boszorkányt, és a Ruhásszekrényt” pont az hiányzott a kész filmből, ami a tévésorozatnak még a sajátja volt: az a különös hangulat, amit az ember egy poros padlás mélyén fellelt, ódon, molyrágta szekrény láttán érez. Nagy, amerikai popcorn-mozit kaptunk a pénzünkért, kicsi és unalmas adag Gyűrűk Ura-menüt cukormentes kólával, hozzá ajándék fröccsöntött oroszlánt, és ha ezt vesszük alapul – már miért ne vennénk – akkor a második rész semmivel sem rosszabb, mint az előző volt.
A „Caspian herceg” valójában a sokkötetes regényciklus negyedik darabja, Narnia földjén az első film óta ennek megfelelően 1200 év telt el – ide huppannak vissza hőseink, a Második Világháború elől anno egy vidéki kastélyba menekített, ott pedig a Narniába vezető ruhásszekrényre rálelő Pevensie tesók. Hamarost rá kell jönniük azonban, hogy ami számukra egy év volt csupán, az itt gyökeres változásokat idézett elő: az emberek – bizonyos tellmarinok, bár inkább tűntek holmi vérszomjas taljánoknak – megszállva tartják a vidéket, a narniai csodalények pedig kényszerű száműzetésben élnek a kerekerdő mélyén.
Ráadásul éppen puccs van készülőben királyéknál: Caspian herceg, a trón jogos várományosa menekülni kényszerül gonosz nagybátyja elől, akit a történet elején éppen fiúgyermekkel, vagyis lehetséges trónörökössel áldott meg az ég (ha másért nem, hát ezért bizonyosan rendhagyó a mozi – durva, már-már iszamos szüléssel eleddig Disney film még sosem kezdődött).
Csakhogy hoppá, Caspian megfújja Aslan kürtjét, úgyhogy hajrá narniaiak, hajrá Narnia: a korrekt és látványos döntő csatát követően persze hogy visszaáll e tájék régi rendje. A baj csak az, hogy mindezek előtt még olyan esetlenségeket kell végigülnie az embernek, mint az egyetlen szekérből lenyúlt két (2) ezrednyi fegyver; az egyébként legkirályabb egérlovag folyamatos méretváltozásai; na meg az addig jócskán pozitív színben feltűntetett hadvezér teljesen felesleges, hirtelen pálfordulása.
Adamson látványosan nem tud mit kezdeni a digitális sokasággal: a narniai sereg hol ekkora-hol akkora, legtöbbször nem is sereg az, ami a tellmarin csapatoknak nekimegy, csupán egy maroknyi beszélő, harcias haszonállat. Ráadásul jeles direktorunk az élőszereplőkből sem hozza ki az elvárható tutit: őszintén, az is hülye, aki szegény William Moseley teszkós-aragornja után lohol, mikor az az ellenség felé lódulva kardot ránt. Különben pedig eleve kissé visszás, amikor gyerekek láthatóan csatában felnőtt, meglett férfiakat kaszabolnak le – vagy ahogy azt egy mögöttem üldögélő kisfiú kérdezte a vetítés közben: „Anya, a kisfiúnak miért nem kevertek már le egy pofont?”
Tényleg, miért nem?
Jó, ha kölök lennék, nyilván nem hasogatnám a szőrt. 10 év alatt túlzás nélkül élvezhető darab, vér nincs benne egy csepp sem, a levágott fejet az elgurult sisak jelzi csupán – jövő ilyenkor a gyerek meg már úgysem fog emlékezni rá. És Adamson dicséretére legyen mondva, hogy legalább a vaskos példabeszédet kispórolja ebből a laza két órából – még az ordas és hideg világból kiveszett fantázia és képzelőerő vs. feledésbe merült csodalények jó magas labdáját is csak épphogy csapja le, és ha valamiért, akkor tán ezért… bár talán még ezért se.
- Narnia krónikái: Caspian herceg –
rendezte: Andrew Adamson
főszereplők: Ben Barnes, William Mosley, Warwick Davis, Anna Popplewell
Június 12.-től a mozikban
