Habent sua fata libelli

Az a helyzet, hogy Vaszilij Grosszman könyvének élete és sorsa szinte már érdekesebb, mint maga a regény, az Élet és sors. Az 1975-ben megjelent Világirodalmi Lexikon például a következő bravúrra volt képes az íróról készült szócikkben: „A háború után összegezni próbálta a háborúról, az emberi sorsról kialakított gondolatait, filozofikus igényű műveit azonban éles bírálattal fogadták.” Ez a mondat többet elmond a hetvenes évek magyar kulturális állapotairól, mint gondolnók. Emlékszem, amikor egyetemistaként olvastam, egyszerűen csak nem értettem. Miféle művekről van szó? – kérdeztem magamban. Merthogy címek nem szerepeltek. Illetve dehogynem. Ott volt a cím, elrejtve, a sorok között: egy betiltott, meg nem jelent nagyregény címe, egy nagyregényé, melynek címét a Szovjetunióban kiejteni sem lehetett, Magyarországon pedig leírni is csak gondosan a sorok közé rejtve. Egy nagyregényé, melynek minden példányát elkobozta a hatalom (épp a múlt héten szolgáltatta vissza a titkosrendőrség ünnepélyes keretek között), de a mindenen kívüli mégiscsak kijutott külföldre, és meg is jelent – húsz évvel a megírása után. És most, újabb harminc év elteltével nálunk is.

Olvastam róla elmarasztaló kritikákat: hogy idejétmúlt, sőt már az írásakor is az volt, hiszen egy tizenkilencedik századi modellt követett, Tolsztoj Háború és békéjét. Hogy a huszadik század második felében már nem lehet a realista nagyregények stílusában írni. Meg hogy Grosszman voltaképpen mérnökből lett újságíró, túl sok itt a zsurnalizmus meg a természettudományi nagyesszé.

Nem értek egyet. Ez a regény életében és utóéletében, látszik, fütyül minden szabályra, besorolhatatlan és rejtélyes: minden logika ellenére működik. Az ember elkezdi olvasni, és valahol a hatvanadik oldal táján magával rántja a szöveg, és többé nem engedi el. A gyomrával olvas meg a szívével. Elsírja magát, amikor a halálba menő anya levelét olvassa, és maga szégyenkezik, amikor a hős aláír egy levelet, amelyet nem kellene, és együtt szenved a bebörtönzöttekkel.

Ez a regény nagyon tud valamit az emberről. A diktatúráról. Nem szabad kihagyni.

Jolsvai András