Gunman
Tudtam, persze, a cím után, hogy ezen a délutánon nem Hamlettal fogok randevúzni és hogy a Kongói Demokratikus nem teljesen Helsingør, de mégis rág a csalódás. Pedig a körültekintő alkotó igencsak körültekintett: a kalandfilm minden kötelező és lehetséges, ismert és unt fordulatát szorgosan összegyűjtötte és beleépítette a mesébe. (Kár volt.)
Az elején még itt vagyunk ebben a Kongói Demokratikusban, és látjuk, hogy a fehér multinacionálisok hogyan zsákmányolják ki szegény feketéket (nagyon), hogyan lövetik ki a bányaügyi minisztert (ezt is nagyon), aztán az ölő-védő zsoldosból magából is üldözött lesz: vadásznak a vadászra.
Baj ám az is, hogy két férfira jut egy nő, s ebből még nagy bonyodalmak bírnak lenni. (Itt is.) Barátból viszont kicsit sok van, így kerül sor az ő megritkításukra. (Hullanak a statiszták, mint a legyek.) Szégyen a futás, de hasznos (hogy filmszerűen szóljak), így aztán csakhamar megcsodáljuk (futtában) a modern Londont, a szeci Barcelonát, az egzotikus Gibraltárt és a hőseink által felizgatott bikákat az arénában. És drukkolunk a tisztességtudó gyilkosnak (jobb híján), hiszen a többi még gyalázatosabb. Ő gyorsabban lő, mint az ellenfelei, s ez egy forgatókönyvhöz (talán) elég, erkölcsi argumentumnak, rokonszenvünk zálogának viszont kevés.
Persze neki sem könnyű! Kiderül ugyanis, hogy kezdődő Alzheimer-kórja van, és az agyában mindenféle piros színű elváltozás, ami miatt szigorúan kerülnie kell az izgalmakat, a stresszt. Egy titkos ügynöknek! (Képzelhetők a nehézségek.) Egy ölőgépnek! Egy nemzetközi maffiacélpontnak! Akinek hosszú futására mindig számíthatunk.
Összegányolt, primitív film, széthulló szerkezet, érdektelen titokzatoskodás. Olyan színészekkel bírt megbukni (előttem), mint Sean Penn, Javier Bardem. (Rendezte: Pierre Morel.)
