Grecsó-vidék

– Talán tudja: Parti Nagy Lajos is szerkeszti Závada Pál kéziratait. Vagy Parti Nagy írásait Závada?

– Irodalmi barátpárosoknál gyakori az előolvasás. Bartis Attila és Kemény István is véleményezik egymás szövegeit. Kíméletlenek az írók az írókkal. Velem is kegyetlenül bánt Darvasi Laci.

– De nem ment rá a barátságuk?

– Még csak meg sem ingott. Pedig a könyv első verzióját kivégezte Laci. Legyilkolta egy filctollal.

– Újraíratta önnel?

– Újra kellett gondolnom az egészet. Amiért hálás vagyok neki. Dávid Anna, a Magvető Kiadó főszerkesztője, aki olvasta a regényvariációkat, fel is hívta Lacit, árulja el, mit mondott nekem, mert abból sokat tanulhatna, hogyan kell beszélni a szerzőkkel.

– És mit mondott önnek Darvasi?

– Hogy ennek a könyvnek fontosnak kell lennie a pályámon.

– Megmagyarázta ezt?

– Meg.

A Mellettem elférsz sikeres volt, beemelt egy másik írócsapatba, a Megyek utánad inkább könnyedebb lett, ami persze természetes, az összegző művek nem ipari gyártósoron készülnek. De most nem adhatok ki a kezemből léha regényt. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyen hibátlan. Aztán még fél évig dolgoztam rajta – voltaképpen egy új köteten.

– Egyszer Darvasi felvetette nekem a „Viharsarok-szindrómát”. Hogy mennyi írót adott a délkeleti perem. Ön is onnan jött, de Cserna-Szabó András, Závada, Kiss Ottó, Szilasi László ugyancsak. Meg Darvasi is, aki szerint tán annak a lehetetlen vidéknek a képzeletbeli leküzdése nyithatta meg az írói világokat.

– Lehet, igen. Azt is Darvasi Laci vette észre: mintha ennek a vidéknek csak azon részei léteznének, utcái, házai, viszonyai, sírásai, örömei, amelyeket valamelyikünk már megírt. Mindenesetre különös, hogy Békéscsabát eddig senki sem nevezte nevén a könyveiben. Sem Závada, sem Szilasi, Krasznahorkai sem. Úgyhogy én most szándékosan nem kereszteltem át a bőségében is udvariasan falusias várost, nálam Békéscsaba, és kész. Miközben én mégiscsak szegvári vagyok, zárt, konok katolikus közösségből jövök.

– Mindig vissza is tér ide. Mintha ugyanazt az egy regényt írná – különféle változatokban.

– Alanyi író vagyok, aki az „életével játszik”. Én ezt tudom, ehhez van kedvem. Követnek a figuráim, naná, hogy az új regénybe is átköltöztek, újraélesztettek régi helyszíneket is. Nagyon szeretem Szabó Magdát, akinél pontosan követhető, hogyan és milyenné gyúrja át szereplőit az életművében. De az alapanyaga nem változik, ugyanabból épített fel homogén írói univerzumot. Nálam is szándékosak az átfedések, tudatos a szépírói patchwork. Könyveim kicsit rálógnak egymásra, térben és időben is kezdenek összeérni.

– Új könyve különös családregény. Miközben egy régi gyilkosság feltárul, a szereplők külön történeteiben is van valami titokzatosság. A könyv „sorskirakós”. Az ember eleinte azt hiszi, nem is regényt olvas, hanem önálló novellákat, aztán egyszer csak összeáll a bűntény, szétszálazott sorsokból feltárul a közös múlt.

– Eredetileg lineárisabban akartam elmesélni a történetet. Aztán belefészkelte magát a fejembe az a gondolat, hogy a legszebb színház a család, hiszen abban mindenki főszereplő, saját nézőpontok vannak, mindenki máshogyan és máshonnan látja ugyanazt. Hatalmas filmélményem a Ponyvaregény, innen kölcsönöztem a Jelmezbál szerkezetét: mindig csak egy-egy pillanatot mutatok, s azokból összerakhatjuk a figurák sorsát, a végén pedig rájövünk, hogy a bűnök sosem fedhetők el.

– Bármilyen jelmez felölthető, azzal a múlt akkor sem levethető?

– Pontosan. A valódi én nem lecserélhető, esetleg csak ideig-óráig mázzal eltakarható. De mindig előbukik. A regénybeli legnagyobb bűntény nem is a gyilkosság, hanem a „jelmezbál”, az, hogy valaki ellop egy másik sorsot, leéli egy másik ember életét.

– Bűnnek tartom azt is, amikor a hatalom politikai megfontolásból próbálja a múltat megváltoztatni, és ezzel a társadalmi identitást is lecserélni.

– Ha az elhallgatás a legfőbb rutin, ha nincs kommunikáció a generációk közt, akkor hamis múlttal kitölthetők az emlékezet üres rései. Könnyű olyankor a manipuláció, a mentális terror. Karácsonykor jártam utoljára templomban. Az éjféli misén a pap a szószékről egybemosta Jézus születését azzal, hogy ne támogassuk a menekülteket. Úgy magyarázta, hogy megszületett egy fiú, akit nem fogadtak be, és ennek példája alapján mi se fogadjunk be másokat. Elképesztő. Amíg másról beszélt a pap, áldott csönd volt a templomban, ám amikor ezt a bolond párhuzamot vonta, morgás, köhögés tört fel, recsegtek a padsorok, de csak mi mentünk ki a feleségemmel, nem hallgatjuk ezt tovább, mondtuk. Katolikusnak lenni nekem azt jelenti, amit a nagymamámnak: a hit nem kirakat, nem kérkedés, s ha tényleg a szeretetből fakad, semmilyen demonstrációra nem alkalmas.

– A „Grecsó-vidéket” amúgy a magukra maradt asszonyok őrzik az új regényben.

– Utcák vannak tele magányos asszonyokkal a könyvben. De a mai vidéki valóságban is. Férjük meghalt, gyerekeik kiszakadtak onnan, a nők azonban még akár évtizedekig is küzdenek, teljesítenek, megtanulnak traktort vezetni, birtokot ellátni. Keményen tartják magukat. Példát mutatnak: nem lehet szétesni, illúziókat kergetni, depresszióba süppedni, elkényelmesedni, mert akkor nincs tovább.

– De azért új könyvének egyes szereplőit felhozza Pestre. Csakhogy félnek a fővárostól. Egyik sem tud polgárrá válni itt.

– Jó észrevétel. Idegenek Pesten, ahova felejteni is jöttek, elbújni múltjuk elől. Száz évvel ezelőtt Hatvany Lajos egy tanulmányában arra jutott: generációsan szakadozik a budapesti polgárság. Ugyanis ha a faluról meg a kisvárosból ideszármazó fiatalok igyekeznek is polgári viselkedésmintákat elsajátítani, világszemléletük és neveltetésük nem kapcsolja őket a polgári kultúrához. Ma is így van. Amikor Nádasdy Ádámmal sétálgatunk egyik pesti kávéházból a másikba, pontosan tudom, mire gondol, amikor közli: „Ha szegény anyám hallaná, hogy ezek polgároknak nevezik magukat!” Máskülönben egy kolléganőm mondta nekem, érdekes megfigyelés: „Te nem látod egészben a fővárost.” Igaza van. Kis tereim vannak itt, mikrokörnyezeteim, a Lehel piac, a Jászai Mari tér, az Oktogon, ilyen a belső térképem, egymás melletti falvakból áll, azokat tudom belakni, azokhoz szocializálódtam. Igazából még bennem sem csillapult teljesen a „pesti feszélyezettség”, bár már sokkal jobb formában vagyok, amióta megbékéltem magammal.

– Amióta elfér ön mellett a múltja?

– Igen, a katolikus falusi fiú értékrendje. Addig nem is tudtam visszatalálni a családomhoz, ameddig nem fogadtam el, hogy közülük jöttem, ők a múltam. De azzal is azonosulnom kellett, hogy író vagyok. Egyébként az új regényemből a legkedvesebb szereplőm – ha lehet egyáltalán ilyesmit mondanom – Darida Éva, aki úgy gondolkodik: ha nem képes megtenni, amit elhatározott, akkor nem érdemes élnie. Visszaköltözik vidékre, egyetemi karrierjét feladja, középiskolában kezd tanítani. Megnyert egy csatát. Boldog történet az övé. Én hamarosan betöltöm a negyvenet. Sokat változtam. Korábban azt hittem, kiselejtezhető a falusi múltam, a hátam mögött akartam tudni. Már nem akarom. Azokkal érzem jól magam, akik önazonosak. Gerendásról, nagyon szép kis falu Békés megyében, a napokban hoztam el a füstölt kolbászt. Darvasi Laci hívott is útközben, „mikor érsz már Pestre”, sürgetett. Ottani barátaimmal daráljuk a húst, fűszerezzük, töltjük a kolbászt, tesszük a füstölőre minden évben. Nekem ez fontos lelki történés. Az első kolbászmegszegést képeken megörökítjük. Apróságnak tűnhet. De egyáltalán nem apróság. Addig tudok valami gyermekit megőrizni magamban, amíg olyan emberek társaságát élvezhetem, akikhez semmiféle érdek nem fűz. Óvom is ezért baráti, családi köreimet.