Gépek a szekrényben
Valamikor a kilencvenes évek elején beléptem a szerkesztőség ajtaján, és földbe gyökerezett a lábam: egy végtelennek tűnő másodpercig azt gondoltam, megsüketültem. Pedig csak az történt, hogy munkába álltak a számítógépek – s ezzel egyidejűleg véget ért egy százesztendős korszak, amelyben az újságírás és az írógép kéz a kézben jártak egymással.
Akik később léptek erre a pályára, ma már el sem tudják képzelni, hogy festett (és főleg hogy hangzott) egy napilap szerkesztősége egy békés hétköznapon a gépírás legendás korszakában. (Igaz, nem csak az írógépzajjal összefüggésben – de ezt most hagyjuk.) Hogy milyen volt, amikor húsz-huszonöt munkatárs verte egyszerre a gépet. Vagy amikor a gépírónők szobájában négyen-öten diktáltak egyszerre, miközben a kolléganők egy része telefonkagylóval a fülén dolgozott hatalmas tempóban, időnként visszaolvasva a diktáltakat.
Az írógép jó húsz éven át mindennapi munkaeszközöm volt, géppel írott egykori kézirataim ott porosodnak egy soha ki nem nyitandó fiók alján, és utolsó eszközöm, egy Erica táskagép, megrendítően ronda barna műbőr tokjában ott áll ma is a nagy szekrény falának döntve, hátha szükség lesz még rá egyszer. Orromban ma is ott van az indigók semmivel össze nem téveszthető illata, ujjamban a folyton összegyűrődő gépszalag selymessége, fülemben a soremelő csilingelése – s hiába tartom felszabadítónak a számítógépet, biztos, ami biztos, ma is kinyomtatok mindent, amit írok: hiszem, ha látom. Egy laptoppal az ember sosem kerülhet oly bensőséges viszonyba, mint egy írógéppel tette.
Minthogy így áll a helyzet, nem csodálható, hogy Egerben járván hanyatt-homlok rohantam az írógépmúzeumba, hogy láthassam a régi idők csodás masináit. Masinában nem is volt hiány, habár a múzeum kifejezés azért erős. Az Andrássy Györgyről elnevezett katolikus közgazdasági középiskola egyik tanterméről van szó, ahol üveges szekrények sorában állanak a Remingtonok, Olivettik és társaik: páratlanul értékes gyűjtemény, akad köztük tizenkilencedik századi darab is, megérdemelne egy kis törődést és egy nagyobb nyilvánosságot. Bár, mint az egyik portálon olvasom, ez az a múzeum, melyet naponta nyolcszázötven látogató keres fel: nyolcszáz diák és ötven tanár...
Jolsvai András
