Filmkritika: Nappali műszak

Félünk még a vámpíroktól? Vagy elfogadtuk, hogy köztünk élnek felkapott ingatlanosok, bankárok vagy drogkereskedők képében, és így szívják a vérünket? J. J. Perry filmjében ez most szó szerint is igaz: Los Angelesben – akárcsak a világ más nagyvárosaiban – csak úgy hemzsegnek a vérszívók. Egy speciális naptejnek köszönhetően pedig már a nappali fénytől sem kell annyira (legalábbis egy ideig) félniük. Arról, hogy mégse legyen teljesen zavartalan az életük, vámpírvadászok gondoskodnak, akik olyasféle szakszervezetbe tömörülnek, mint a John Wickben, annyi különbséggel, hogy itt a tagok életét és a vadászat menetét jobban nehezíti a számos – több százra rúgó – szabály.

Az már ebből is érzékelhető, hogy a Nappali műszak nem vérkomoly film, kicsit olyan, mintha a legfélelmetesebb állításait is elfojtott röhögéssel mondaná ki, hogy aztán némi akcióval kárpótoljon a mindent belengő komolytalanságért. Az akcióvígjátékok gyenge pontja ezért is mindig az arányérzék, hiszen úgy kell(ene) elkeverni a humort az autósüldözéssel és a levadászás izgalmaival, hogy a vámpírok is igazi veszélyforrást jelentsenek, miközben mindent idézőjelbe tesz és iróniával von be.

Bud Jablonski (Jamie Foxx) elvileg medencéket tart karban, ám az igazi szakmája a vámpírok begyűjtése, ami kicsit jobban fizet, mintha hot-dogot árulna az utcán, de csak kevesen tollasodnak meg belőle, és még kevesebben érik meg a nyugdíjkorhatárt. A pénz a vérszívók kihúzott szemfogaiban van, ám a film arra nem ad választ, hogy miért, így csak találgathatunk, hogy amulettként értékesítik, vagy van valamilyen gyakorlati haszna van. Az ár leginkább a vámpírok korától függ, tehát minél régebbi motoros a vérszívónk, annál jobban csenget a kassza. Hősünk szorult anyagi helyzetbe kerül, amit még tetéz, hogy sorozatos kihágásai miatt beosztják mellé a szabályokat betéve tudó aktakukacot (Seth – Dave Franco). És persze nappali műszakot kell vinnie, a jóval nagyobb pénzt ígérő éjszakai helyett.

A film bár hoz némi eredetiséget a vámpírok Drakula óta terebélyesedő világába, de nagyjából a csontig koptatott kliséket mondja fel, így a cselekmény fordulatai senkinek nem okoznak majd elviselhetetlen meglepetést. Egy jó akcióvígjáték az eredendő kiszámíthatóságot markáns beszólásokkal és a karakterek közti különbségek kiélezésével tompítja, ám ez itt igen vegyes képet mutat, a nagyon kínostól az elfogadhatóig. Ennél feljebb nem nagyon merészkedik, ritkán fogjuk idézni az itt hallható macsós dumákat, arról nem is beszélve, hogy a humor (egyik) forrása, hogy Seth rendszerint összevizeli magát terepen. Annál nagyobb az öröm, amikor kiderül, hogy a vámpírokat bezzeg sosem kínozza a szükség.

Az akcióra viszont nem nagyon lehet panasz, a vámpírok erősek és hajlékonyak (bármelyik orosz tornászlány megirigyelné), a küzdelem olykor egyenlőtlennek tűnik, ám a fegyverarzenál és az emberi találékonyság rendszerint a jó fiúk felé billenti a mérleg nyelvét. Az pedig már csak kicsit bosszantó, hogy ez a film is úgy ér véget, hogy szinte könyörög a nézők figyelméért, és folytatásokat, netán egész univerzumot tudjanak köré építeni. A magunk részéről csak annyit üzennénk: ne tegyék.

(Nappali műszak, 113 perc, Netflix)