Ferenc pápa – film egy jó emberről
Volt már pápánk mindenféle: hatalmas, gazdag, a világot elkápráztató, aszkétikus, érdekérvényesítő, harcos, jámbor, szigorú és rendet tartó, császárt bűnbánatra kényszerítő, politizáló vagy elmélkedő. E film főhőse Róma püspökeként sorukban a kétszázhatvanhatodik.
Ferenc pápa nem átlagos pontifex maximus. Nem a páratlan római trónt akarja, a mérhetetlen tekintélyt, a tiarát és a halászgyűrűt az ujjon, a szentesítés vagy a kitagadás hatalmát, hanem a szegénypártiságot, az egyszerűséget, a felszabadítás teológiáját. Az erő helyett a szeretet vallását, a méltóság helyett a testvériséget, a rang helyett a racionális rendet.
És hát egy tangózó pápa? Miképpen lehetne ilyen? Márpedig ez a volt latin-amerikai érsek – mutatja a film – nem tagadja meg egykori környezetét, a fiatalságát, a múltját, az érzelmeit. Nem aszkéta, noha szerény és alázatos. Szinte idegen a pápaválasztó konklávé méltóságos bíborosai között. Nem költözik be a szolgálati lakosztályba, épp azért, mert úgy gondolja: az ő dolga maga a szolgálat. Nem a díszkivilágítás, a reprezentáció és mértékszabászat.
Látnunk kell: anya szüli a pápákat is, mégpedig néha ideges és elfogult asszony. A família sem kivételes. Ebédlőbútoruk – látjuk – állhatna Cegléden vagy valahol Zalában is. Meglepődve nézhetjük, hogy ez a jezsuita pap milyen természetes barátsággal közeledik a spanyol újságírónőhöz, mennyire fesztelenül, közvetlenül és érdeklődő szeretettel képes felé fordulni. Hogyan lesz eleven megjelenítője annak, amit bigottak és vaskalaposék elképzelni sem tudnak.
Nem „jó film” ez a pápás a szó klasszikus, kritikai értelmében, mert az élő szereplő nemcsak témát ad, de többnyire korlátot is. Fantázia nem repítheti a sorsát (ennél jobban). Azt mondhatjuk inkább: ez a film egy jó emberről szól, és egyáltalán nem katekizmusszerűen. Nézzék bátran!
(Rendezte és írta: Beda Docampo Feijóo.)
