Fel a Musza Daghra!
Lehet-e valaki Massachusettsben elégedett orvos, akinek szerelmét a szeme láttára lőtték bele a tengerbe, apját, anyját megölték, feleségéből kivágták a magzatot? Filmen bizonyára lehet. Csak kell hozzá egy derűs utójáték („húsz évvel később”). Kell egy másik élet, amint ezt többször elmondják, bemutatják a filmen. Mintha az csak úgy menne…
Éppen 1933-ban, Hitler diadalának évében jelent meg Franz Werfel világsikerű regénye, A Musza Dagh negyven napja a törökországi örmények deportálásáról, kiirtásáról. Az Isztambulban randalírozó, könyörtelen pogromot csináló egyenruhásokba nehéz nem belelátni az SA későbbi haramiáit, a kitagadottakba az ártatlan áldozatokat, a vér és faj rögeszméinek gyilkos győzelmét.
Átláthatatlan az eurázsiai puzzle. Népeket és kultúrákat zagyvált össze itt a világtörténelem. Jöttek, beolvadtak vagy beolvasztották a veszteseket, együtt éltek, kiváltak. Vagy sem. Ki volt itt avar, hun, kun, jász, magyar, német, tót, román, ruszin? Kelta, longobárd? A katolikus örmények és a mohamedán törökök históriai összekényszerítésének példája nem egyedi. És a nemzeti homogenizálás eszméje újra és újra felüti a fejét. Az örmény: „tumor Törökország testén” – mondták a vértürkök. Ki kell vágni a daganatot. És lőn szégyen és gyalázat.
Ebbe a filmbe minden bele van rakva, ami segítheti a sikert. Kacskaringós történet, kaland, egzotikum, romantika, háború, szerelem, halál, önfeláldozó jóbarát, ellenszenves ellenség, könnyű eligazodás az arcvonalak közt. Ám visszaüt a patentos dramaturgia. Az „egy másik élet” vállrándítása.
A szándék több mint tisztességes. A megvalósítás gyakran illusztratív. Az érzelmileg felfokozott jeleneteknek jót tesz a szűkszavúság (van példa erre is) és rosszat tesz a mégoly indokolt túljajgatás.
(Az ígéret. Rendezte: Terry George)
